Egy másik naplót olvasva

Jouhandeau jegyzeteit olvasom. Vaskos kötetre rúgnak. Ezt a műfajt minden író ismeri. Napló, megfigyelés, reflexió: mindaz, amit az írás közben felfokozott figyelem még észrevesz, s éppoly jelentőssé tesz, mintha egy mű anyaga volna. Csak az élet anyaga, de így sem kevésbé érdekes.

Megfigyelések a francia nyelv rejtettebb sajátosságairól, az írói munka sajátos lélektanáról, utalások arra, hogy a művek mögött mi is volt a Dichtung und Wahrheit, a valóság, emlékek eltűnt barátokról, s az Istenről, akinek az ihlet pillanataiban néha hátába kerülhetünk, s szinte a konkurrens szemével leshetjük meg: Ő hogyan csinálta?

S az egész kötetben egy szó sincs politikáról. Szinte hihetetlen ez, magunkfajta közép-európai embernek. Egy-két megjegyzés a Libèration pillanatában néhány barát viselkedéséről. Különben semmi. Azóta semmi.

Azóta, a tizenöt év alatt visszatérő örök témák:

mit gondol egy trafikosné a szerzőről, a szerző André Gide-ről, s az Isten vajon mit gondolhat önmagáról.