Napló nélkülem

Rövid írások. Talán mondhatom: lényegre szorítkozók. (Nem a „lényeg” a lényeges ebben a kifejezésben, hanem a „szorítkozás”. Mert bizonyos nyomás alatt a gondolatoknak új kristályszerkezete alakul ki.)

Rövid írások. A mesélés öröme nélkül közlöm őket.

És a panaszkodás öröme nélkül is.

Személytelen írások. Vagy majdnem.

 

*

 

Legömbölyített, sima kavicsok egy zúgó és búvó patakból.

Drámaírás közben néha novellatémák születnek, regényírás közben esszék stb. Minden műfajban kikelnek kakukktojások.

A naplóírás heterogén mellékterméke: a reflexió. Már kéziratban felismerhető, úgy elüt a többitől. A naplóban, a személyes naplóban, alig akad javítás; a szenvedély al fresco fest. Amit az ember haragjában, keserűségében vagy megalázottságára ráduplázva önemésztésül mond, azon nincs mit árnyalnia. A napló személytelen részei viszont további ápolásra szorulnak. S a csiszolás során még tovább személytelenednek. Nem csoda tehát, hogy a napló műfaja (pedig ennek igazán széles a sodra, itt lehet legjobban leúsztatni a halottainkat, az elvetélt műveinket s a város meg a magunk minden szennyesét stb.), hogy még a napló műfaja sem bírja a reflexiót – csak hordja magával, kihordja, aztán kiveti a partra.

A legtöbbje így dátumot se kapott. Ilyenkor a szomszédos naplórészletek igazítanak el, hogy mikorról is ered a jegyzet. Hozzávetőleges datálásra (házi „Carbon 14” módszer) a jegyzetpapír sárgultsági foka a mérvadó.

A földön és az ágyon a papírjaim. Rengeteg papír. Jegyzetek és feljegyeznivalók is. (Újságlapok.) Levelek, némán válaszért ordítók, hogy a lelkiismeret el ne aludhasson fölöttük. Félig kész írások. Dugdosni való naplók. Kiadjusztált álnaplók.

Itt, ahol lakom, nincs elég polcom, fiókom, hogy elkülöníthessem egymástól őket. Ezért vannak a földön, beborítják a szobát.

Lóugrás szerint járkálok a kis papírhalmok között. Szétsuvadnak, összekeverednek. Akkor felrakom őket az ágyra. Tisztába teszem őket. Hálásak. Műveket ígérnek és emberi kapcsolatokat.

Az ágy szélén egy kis keskeny helyet hagyok magamnak. Velük hálok.

 

Amit az ember leír, könnyen betelik rajta. Rajtam is betelt ez a diákszoba-szegénységet (diákszoba-szabadságot) hirdető kijelentés.

„Írószobám” címen nemigen csinálhatna velem meghitt beszélgetést Garai Gábor. Pedig ugyanolyan nagyralátással terveztem valamikor leendő lakhelyeimet, mint leendő drámáimat. (Azt hiszem, túl is dimenzionáltam őket.) Nekem nem is holmi írószoba kellett volna, hanem íróterem. Nagy könyvtár. Óriás asztal, ahová kirakhatom jegyzeteim mindennapos pasziánszát. Sokfiókos szekrény, mindegyik fiókjában egy megírandó mű lassan gazdagodó anyagával…

És egyszer meg is valósítottam ezt. Hiánytalanul. Meglett a ház (a Naphegy utcában), még kandalló is volt a dolgozószobámban. Irke megszerezte valahol a három méter hosszú kirakodó asztalt. Becsengetett egy kedves ősz férfi, bemutatkozott – történelmi név –, s megkérdezte, hogy felajánlhatná-e nekem dédapjának, a kancellárnak íróasztalát…

– Köszönöm, legyen inkább a múzeumé.

Hány évig is tartott ez? A csúcs? Vagy inkább: hány hónapig? (1956 júniusában költöztünk a Naphegy utcába. S egy év múlva már, ha felnéztem a papírjaim közül, nem láttam többé a horizontomon színházat, amelynek írhassak, pedig időm lett bőven, mert megszűnt számomra a Főiskola, ahol tanítottam és meg a Nemzeti is, ahol dramaturg voltam.)

„Mily nagy volt Róma, az ő múlása jelenti.” Amit ott létrehoztunk, az se volt akármi. Én épp tíz év múlva hagytam ott a Naphegyet, hónom alatt néhány agyonjegyzetelt görög drámával, és költöztem abba a hónaposszobába, amelyet Keresztury Dezsőék találtak nekem Semmelweis utcai házukban, Reteknénél, ugyanazon az emeleten, ahol ők is laktak – így délelőtti kávéra, délutáni teára mégiscsak bejárhattam egy igazi írólakásba, ahol könyvek voltak, képek, szőnyegek…

Úgy voltam egy-egy órára náluk, mintha csak otthon lettem volna. Mások is jártak oda, ki-ki maga magányából. Bartók János, Pais Dezső, Szathmáry Sándor, Marika teaivói…

Az otthont létrehozó igyekezet azóta munkál bennem tovább. Egyetlen helyett több otthonom is van már, mint vacka a ravasz rókának. Kofferral érkezem mindenüvé „haza” – és rendszerint ki se csomagolok már. Nem érdemes arra a kis időre – így hallottam valamikor az öregektől. Újabban tartogatok mindenütt borotvakészletet, egy-két ruhát is meg cipőt, ahol csak szállásom van. Ésszel él az ember. A kufferban kell a hely a jegyzeteimnek meg az éppen soron levő olvasmányoknak – úgyis kiderül mindig, hogy hiányzik valami. Folyton törnöm kell a fejem, mit hol is hagyhattam el.

Most is azon gondolkozom, hogy hirdetést kéne feladnom – a Magyar Nemzetben és a firenzei Nazionéban – „Két nejlon szatyor elveszett, magyar nyelvű Madách-jegyzetekkel és egyfelvonásosok kéziratával a József Attila utca 1. és a Váci utca 11. között, illetve Budapest és Firenze között, Signora Colonna penziójában vagy a Via Giramonte 5 szám alatt. A becsületes megtaláló ezeket a számára is értéktelen írásokat a fenti címek bármelyikére elküldheti.”

Van-e, ami tünékenyebb az álomnál?

Igen. Az író gondolatai – ezt-meg-kéne-írni, ezt-meg-fogom-írni… ezt-okvetlenül-lejegyzem-magamnak… ezt-soha-sem felejtem el.

Ha nem jegyzed le, szinte bizonyos, hogy tíz perc múlva már hiába töröd a fejed, mi is volt az a gondolatod, az a feledhetetlen…

Vajon nem működik-e egy CENZÚRA (a szó legteljesebb értelmében), amely még idejében letörli a műveket ígérő (műveket kiteljesítő) gondolatainkat – letörli őket „emlékezetünk lapjáról”.