Utószó, avagy a Napló naplójából
Napló nélkülem
Rövid írások. Talán mondhatom: lényegre szorítkozók. (Nem a „lényeg” a
lényeges ebben a kifejezésben, hanem a „szorítkozás”. Mert bizonyos nyomás alatt a
gondolatoknak új kristályszerkezete alakul ki.)
Rövid írások. A mesélés öröme nélkül közlöm őket.
És a panaszkodás öröme nélkül is.
Személytelen írások. Vagy majdnem.
*
Legömbölyített, sima kavicsok egy zúgó és búvó patakból.
Drámaírás közben néha novellatémák születnek, regényírás közben esszék
stb. Minden műfajban kikelnek kakukktojások.
A naplóírás heterogén mellékterméke: a reflexió. Már kéziratban
felismerhető, úgy elüt a többitől. A naplóban, a személyes naplóban, alig akad javítás;
a szenvedély al fresco fest. Amit az ember haragjában,
keserűségében vagy megalázottságára ráduplázva önemésztésül mond, azon nincs mit
árnyalnia. A napló személytelen részei viszont további ápolásra szorulnak. S a
csiszolás során még tovább személytelenednek. Nem csoda tehát, hogy a napló műfaja
(pedig ennek igazán széles a sodra, itt lehet legjobban leúsztatni a halottainkat, az
elvetélt műveinket s a város meg a magunk minden szennyesét stb.), hogy még a napló
műfaja sem bírja a reflexiót – csak hordja magával, kihordja, aztán kiveti a partra.
A legtöbbje így dátumot se kapott. Ilyenkor a szomszédos naplórészletek
igazítanak el, hogy mikorról is ered a jegyzet. Hozzávetőleges datálásra (házi „Carbon
14” módszer) a jegyzetpapír sárgultsági foka a mérvadó.
A földön és az ágyon a papírjaim. Rengeteg papír. Jegyzetek és
feljegyeznivalók is. (Újságlapok.) Levelek, némán válaszért ordítók, hogy a
lelkiismeret el ne aludhasson fölöttük. Félig kész írások. Dugdosni való naplók.
Kiadjusztált álnaplók.
Itt, ahol lakom, nincs elég polcom, fiókom, hogy elkülöníthessem egymástól
őket. Ezért vannak a földön, beborítják a szobát.
Lóugrás szerint járkálok a kis papírhalmok között. Szétsuvadnak,
összekeverednek. Akkor felrakom őket az ágyra. Tisztába teszem őket. Hálásak.
Műveket ígérnek és emberi kapcsolatokat.
Az ágy szélén egy kis keskeny helyet hagyok magamnak. Velük hálok.
„Mindig azt mondtad, hogy csak annyi hely kell neked, ahol a térdeden írhass.”
(Egy szerelem három éjszakája)
Amit az ember leír, könnyen betelik rajta. Rajtam is betelt ez a diákszoba-szegénységet (diákszoba-szabadságot) hirdető kijelentés.
„Írószobám” címen nemigen csinálhatna velem meghitt beszélgetést Garai
Gábor. Pedig ugyanolyan nagyralátással terveztem valamikor leendő lakhelyeimet,
mint leendő drámáimat. (Azt hiszem, túl is dimenzionáltam őket.) Nekem nem is holmi
írószoba kellett volna, hanem íróterem. Nagy könyvtár. Óriás
asztal, ahová kirakhatom jegyzeteim mindennapos pasziánszát. Sokfiókos szekrény,
mindegyik fiókjában egy megírandó mű lassan gazdagodó anyagával…
És egyszer meg is valósítottam ezt. Hiánytalanul. Meglett a ház (a Naphegy
utcában), még kandalló is volt a dolgozószobámban. Irke megszerezte valahol a három
méter hosszú kirakodó asztalt. Becsengetett egy kedves ősz férfi, bemutatkozott –
történelmi név –, s megkérdezte, hogy felajánlhatná-e nekem dédapjának, a
kancellárnak íróasztalát…
– Köszönöm, legyen inkább a múzeumé.
Hány évig is tartott ez? A csúcs? Vagy inkább: hány hónapig? (1956
júniusában költöztünk a Naphegy utcába. S egy év múlva már, ha felnéztem a
papírjaim közül, nem láttam többé a horizontomon színházat, amelynek írhassak,
pedig időm lett bőven, mert megszűnt számomra a Főiskola, ahol tanítottam és meg a
Nemzeti is, ahol dramaturg voltam.)
„Mily nagy volt Róma, az ő múlása jelenti.” Amit ott létrehoztunk, az se volt
akármi. Én épp tíz év múlva hagytam ott a Naphegyet, hónom alatt néhány
agyonjegyzetelt görög drámával, és költöztem abba a hónaposszobába, amelyet
Keresztury Dezsőék találtak nekem Semmelweis utcai házukban, Reteknénél,
ugyanazon az emeleten, ahol ők is laktak – így délelőtti kávéra, délutáni teára
mégiscsak bejárhattam egy igazi írólakásba, ahol könyvek voltak, képek, szőnyegek…
Úgy voltam egy-egy órára náluk, mintha csak otthon lettem volna. Mások is jártak oda, ki-ki maga magányából. Bartók János, Pais Dezső,
Szathmáry Sándor, Marika teaivói…
Az otthont létrehozó igyekezet azóta munkál bennem tovább. Egyetlen
helyett több otthonom is van már, mint vacka a ravasz rókának. Kofferral érkezem
mindenüvé „haza” – és rendszerint ki se csomagolok már. Nem érdemes arra a kis
időre – így hallottam valamikor az öregektől. Újabban tartogatok mindenütt
borotvakészletet, egy-két ruhát is meg cipőt, ahol csak szállásom van. Ésszel él az
ember. A kufferban kell a hely a jegyzeteimnek meg az éppen soron levő
olvasmányoknak – úgyis kiderül mindig, hogy hiányzik valami. Folyton törnöm kell a
fejem, mit hol is hagyhattam el.
Most is azon gondolkozom, hogy hirdetést kéne feladnom – a Magyar
Nemzetben és a firenzei Nazionéban – „Két nejlon szatyor elveszett, magyar nyelvű
Madách-jegyzetekkel és egyfelvonásosok kéziratával a József Attila utca 1. és a Váci
utca 11. között, illetve Budapest és Firenze között, Signora Colonna penziójában vagy
a Via Giramonte 5 szám alatt. A becsületes megtaláló ezeket a számára is értéktelen
írásokat a fenti címek bármelyikére elküldheti.”
Van-e, ami tünékenyebb az álomnál?
Igen. Az író gondolatai – ezt-meg-kéne-írni, ezt-meg-fogom-írni… ezt-okvetlenül-lejegyzem-magamnak… ezt-soha-sem felejtem el.
Ha nem jegyzed le, szinte bizonyos, hogy tíz perc múlva már hiába töröd a
fejed, mi is volt az a gondolatod, az a feledhetetlen…
Vajon nem működik-e egy CENZÚRA (a szó legteljesebb értelmében),
amely még idejében letörli a műveket ígérő (műveket kiteljesítő) gondolatainkat –
letörli őket „emlékezetünk lapjáról”.
Kagyló zúgása mellett, otthon
– A napló – íródjék az író hazájában, akár a szülővárosában, a családi
házban, az anyai térdeken – mindig afféle emigrációs irodalmi termék, mint Mikes
Kelemen levelei. Tökéletesen mindegy, hogy a Márvány-tenger mormogása mellett
vetik papírra, vagy csak egy tengeri kagyló zúgása mellett.
– Az enyém álnapló.
– Ezért mondtam egy álnaplót én is, Mikes leveleit a nem létező nénéhez.
– Én kitalálni se tudok egy olyan nénét, akinek bizalommal önthetném ki a
szívem.
– Ezt Mikes se tette. Nem öntötte ki a szívét. Nem adott ki magán. Hisz
végig mosolyogva írt. Ébren-alva mosolyog… Minden álnaplóíró úgy hazudik, ahogy
tud.
Mikes levelei
Mindnyájunk számára példaképek: az úgynevezett szublimálás-ra.
Ha nincs az a kitalált, drága nővér, hogyan is lehetne elmondani – és kinek –
a valóság minden perccel tovább tetéződő abszurdumát?
Hogy Zágon helyett ezek a lapos ázsiai partok? Hogy Magyarország
kormányzása helyett széklábesztergályozás? És hogy egy új Marcus Aurelius, egy új
Mátyás helyett egy bécsi kofaasszony terpeszti combját a trónon?
Mindnyájunk számára példaképek ezek a levelek. Emberi hangon szólni az
embertelenségben.
*
Mikes felsír álmában:
– „Az nem lehet, hogy annyi szív…”
Be se fejezheti az idézett verssort. Tisztán hallja Mária Trézsi hangját:
– Dehogyisnem lehet!
*
Ha nem fogadod el Mikest példaképnek, nincs más hátra: kövesd Széchenyit.
Mert úgy is lehet írni, ahogy ő írta Döblingben a naplót. Minden szavával az Istennek
hányva szemére az Ausztriai Ház botrányát.
– Jó, jó, de hát meddig lehet követni Széchenyit? Húsvét vasárnapjáig?
Egy másik naplót olvasva
Jouhandeau jegyzeteit olvasom. Vaskos kötetre rúgnak. Ezt a műfajt minden
író ismeri. Napló, megfigyelés, reflexió: mindaz, amit az írás közben felfokozott
figyelem még észrevesz, s éppoly jelentőssé tesz, mintha egy mű anyaga volna. Csak az
élet anyaga, de így sem kevésbé érdekes.
Megfigyelések a francia nyelv rejtettebb sajátosságairól, az írói munka
sajátos lélektanáról, utalások arra, hogy a művek mögött mi is volt a Dichtung und
Wahrheit, a valóság, emlékek eltűnt barátokról, s az Istenről, akinek az ihlet
pillanataiban néha hátába kerülhetünk, s szinte a konkurrens szemével leshetjük meg:
Ő hogyan csinálta?
S az egész kötetben egy szó sincs politikáról. Szinte hihetetlen ez,
magunkfajta közép-európai embernek. Egy-két megjegyzés a Libèration pillanatában néhány barát viselkedéséről. Különben semmi. Azóta semmi.
Azóta, a tizenöt év alatt visszatérő örök témák:
mit gondol egy trafikosné a szerzőről, a szerző André Gide-ről, s az Isten
vajon mit gondolhat önmagáról.
A Kos jegyében
Allons, Katherine, à l’oeuvre pour demain!
Katherine Mansfield naplóit olvasom, franciául.
1918. április elején Katherine Mansfield Párizsban van. A Földközi-tengertől
utazik haza. De a német ágyúk már (még) olyan közelről dörögnek, hogy Párizsból
nem lehet Anglia felé továbbmenni. Így reked ott hetekre Katherine. Gyógyulni jött
Franciaországba, s most fog tönkremenni, érzi, halálosan. Február 19-e óta vért köp.
Igazuk volt azoknak a fecsegő fekete asszonyoknak, a vonatban, amikor utazott Nizza
felé, azt tárgyalták, hogy milyen érdekes, a tüdősöknek nem tesz jót a Földközi-tenger.
„Fatális” – mondták. Az is lett. Ott köhögött először vért, amikor elfogta őt a
kimondhatatlan boldogság a gyönyörű enyhe kora tavaszi reggelen, a nyitott ablaknál.
A nagy fellobbanás, hogy milyen jó élni, ez az, ami fatális volt. Menekülnie kellett
onnét. Haza! Haza! És erre most elakad Párizsban. Szaladgálnia kell az engedélyért,
hogy továbbutazhasson, s ha nem kapja meg, akkor azért, hogy tovább maradhasson.
Kimerült. Meg fog halni, érzi. Csak a művét, azt tudná még megírni előbb!
– Rajta, Katherine…
Április másodikán este írja a naplójába ezt. Megint rengeteg vért köhögött.
Holnaptól felveszi a harcot az elmúlással. Munkára fel!
1918. április 2. Este.
Ezt a dátumot már láttam másutt is. Női kézírással. Anyám írta be az
imakönyvébe.
Éjfél után, már április 3-án jöttem világra.
Egy másik naplóból
A naplók olvasására könnyű rákapni. Talán minden könyv között a napló az,
amely a legkisebb ellenállással adja meg magát az olvasónak. Kompozíciója nincs, s
akárhol ütjük fel: egy bizonyos meghatározott napnak az eseményeit találjuk. Nem
tudom, miért, de ennek jelentősége van, érzem. Soha nem mulasztom el megnézni a
dátumot a naplójegyzetek fölött. A napló: a megélt idő. Különben az a gyanúm, hogy
másként hatnak ránk a régi naplók – a születésünk előtt
írottak –, és egészen másként, sokkal nagyobb intenzitással, amelyekből megtudhatom,
hogy mi történt egy másik emberrel az én életemben.
Elkerülhetetlenül kísért ilyenkor az a gondolat is: vajon velem mi is történt ugyanazon
a napon?
Én is rákaptam – a legkisebb ellenállás irányában – a naplóolvasásra. Mircea
Eliade naplójáért úgy nyúlok, mint a munkakerülő, amikor a munka látszatát akarja
kelteni.
Ma reggel is. Hisz annyi tennivaló, írnivaló ég a körmömre. Egyszerűbb
előlük meglépni, át egy másik ember életébe, át egy másik időbe…
1960. augusztus 25-én Papiniról ír, a szélütött, szólni-mozdulni képtelen
Papiniról. (Tegnap a költő Betocchi mondta el a felesége állapotát, aki szintén
ugyanígy van.) Eliade úgy ír erről az állapotról, mintha nem a vég kezdete, a halál
előlege volna, hanem ellenkezőleg: beteljesülés, sőt kezdete valaminek. Az indiai jógik
beavatási próbáihoz hasonlítja. Azoknak is ki kell bírniok az élőhalott állapotot. Aki
aztán kivágja magát belőle, akinek van ereje, magához térve, a követ elhengeríteni a
sírja nyílásától, az mahasiddha lesz, a mágusok mágusa.
Ezt olvasva, én persze Ferenczy Bénire gondolok. S arra, hogy 1960
augusztusában már a Herman Ottó utcai lakás szép nagy teraszán üldögélt, minden
pillanatban azt hitte, hogy meg tud szólalni, de hogy nem sikerült, legyintett,
mosolygott, és virágokat festett. Béni akkor már mahasiddha
volt. (Erzsi segített neki elhengeríteni azt a követ.)
S még inkább Ferenczy Béni sorsára kell gondolnom, az ő nagy élethalál-próbájára, amikor Eliade e napi feljegyzésének a befejező mondatait olvasom. Ő a
jógikat idézi és Papiniról ír, de végül – s számomra ez most a legérdekesebb – az
alkotó ember életművéről szól, amelyet az effajta néma bénaság felemel, új fénybe állít
– megválthat.
„Nem képzeltem – a jógikról olvasva –, hogy az élve eltemettetés állapotába
betegség révén is kerülhetünk. Papini esetében mindennek jelképes értelme is van: e
században ő volt a legkíváncsibb, legegyetemesebb, magát leginkább szétszóró
szellem, és most a legelemibb hangokkal és jelekkel bírja csak magát kifejezni. A
tékozló élet után: magábafordulás, reintegrálódás. Ez a beavatási agónia talán a
legszebb, leghitelesebb és legpéldaszerűbb szakasza Papini életének. Az egész
életműve megnemesedik, talán megmentődik annak a bátorságnak és emelkedett
derűnek a révén, amellyel elvállalta ezt a lassú halálra szóló ítéletet.”
*
Miközben ezt írom, az ablakból arra a sűrű ciprussorra látok, amely a
kertem végében húzódik, a San Miniato kolostor (valamikor kolostorerőd) falai
mellett. S e középkori falakon belül egy kis temető van. Ott nyugszik most Papini.
Két érv
Hogy a világ szépsége végtelen, kimeríthetetlen, arra most már két
bizonyítékom is van.
Az egyik: a gyerekkori emlékek könnyű felidézhetősége, hisz csak tőlünk
függ, hogy bármelyik
*
(A fenti naplójegyzet valami miatt megszakadt. A második bizonyítékot nem
is jegyeztem föl. Most már nem fog eszembe jutni többé, hogy mi lehetett. Úgy érzem,
mintha a világ végtelen szépsége – szórakozottságom folytán – a felére csökkent volna.
Már csak félig végtelen.)
Napló velem és napló nélkülem
Két csorba fogaskerék.
Egymásba kapaszkodva forognak.
Az egyik nagy és lusta, malomkőnyi súlyú. Ezt a szenvedés hajtja. (A
részvét, a szégyen, a sértettség, a szorongás, a szerelmi nyomorúság, a halálfélelem
hajtja, a Duna és az Arno, hajtják a nappalok eseményei és az éjszakai álmok
emlékei…)
Ez lassan és némán fordul.
De ez pörgeti fel a másikat. A kicsit.
Ezen aztán megpróbálhatok akár gyémántot is köszörülni.
Egy igazi napló-kötet ajánlása
Áldozataimnak
Áldozatuk
––––––––––
|