Szellemidézések II

44 karácsonyán a sopronkőhidai fegyházban együtt ült egy megújhodó Magyarország virtuális vezetőgarnitúrája. (Bajcsy-Zsilinszky, Esterházy Móric, Rajk, Révay Kálmán stb.)

Az egyik özvegy meséli, hogy a rabok odabent szellemet idéztek. A Teleki Pálét. Vele kezdték. Aztán másokét.

A romantikus történelmi festők szerették a börtönjeleneteket. Engem is megigéztek ezek régi képeskönyvekben. Emlékszem Hunyadi László búcsújára, vitték kivégezni, meg az asztalra búsan lekönyöklő Zrínyire és Frangepánra a siralomházban. Fel-felrémlik a Héttoronyban sínylődő Török Bálint is. Színnyomatos képen láttam-e őt, vagy csak Arany versében?

De ezek a keresetten nagy hatású s a gyerekkori fogékonysággal százszorosan átérzett képek is elfakulnak a sopronkőhidai jelenet mellett. Egy Shakespeare-tragédia utolsó felvonásában tornyozódnak fel így a személyes és a közös sors fátumai. Vagy ott se.

Színhely, idő és a szereplők? Íme!

Magyarország legszélén, egy korszak (mi jön utána? ki tudja), egy korszak utolsó órájában, s jó néhányuknak (mindnyájuknak? ki tudhatta?) utolsó órájában. Ugye, milyen végletes minden? Hát még az akció! Addig is, amíg viszik kivégezni őket is. Ülnek a siralomházban, akik a legtöbbet merték tenni az országért (s akik a maguk sorsán úgy mérhetik hiábavaló volt), ott ülnek hírek nélkül, kiszolgáltatva felcsigázott képzeletük rémlátásainak, és aztán félig-meddig játékból, mintha csak unaloműző hókuszpókusz volna, megpróbálják megteremteni a kapcsolatot (a Szövetségesekkel innen már nem lehet) – a Túlvilággal.

– És sikerült?

Sikerült. Beszéltek Telekivel, aztán Tiszával, Széchenyivel, meg a másik Telekivel. Bajcsy-Zsilinszky kérésére (utolsó kérésére?) megidézték még Áchim András árnyát. Sikerült.

– És a szellemek mit mondtak?

– Nem tudom. De akik Sopronkőhidáról hazajöttek aztán, azt mondták, hogy a szellemek nagyobb realitásérzékről tettek tanúságot, mint akik felidézték őket.

A shakespeare-i kép még elbírja a képzelet további játékait.

Ha már úgyis felnyitották azt a kisajtót – a visszafelé is szolgáló kisajtót – az élet és a halál tartományai között, idézzünk közéjük mi is egy rabot. Képzeljük el: ha Móricz Zsigmond akkor még élt volna. (És mért is ne élhetett volna? hisz csak oly ostoba véletlen volt az a vérrög, amely két évvel azelőtt megölte, akár egy fejére hulló cserép). Ha Móricz akkor még élt volna, Sopronkőhidára kerülhetett volna ő is, könnyen.

Képzeljük el, hogy Móricz ott ül közöttük. Mintha élne.

A szellemidéző jelenet így lesz teljes.

Móricz, utolsó éveiben a nagy spiritiszta, sima rutinnal kormányozza oda, a közös cellába, a magyar történelem véres árnyait. S az asztal körül ott várnak rájuk, szakállasan, a holnapi árnyak.

Az lett volna csak a szellemidézés!

S ha most olvashatnánk egy Móricz-regényben.