Duna–Tisza–Dráva–Száva…

Tizennegyedik Lajos ügyelt, hogy mindenből a legjobbat kapja. Bernininél rendelte meg mellszobrát és Molière-nél az ünnepi színdarabokat. Még arra is volt gondja, hogy a tetteiről szóló napihírek a lehető legjobb stílusban legyenek megírva. Udvari krónikásnak 1677-ben kinevezte Racine-t és Boileau-t.

Így tehát módunk van olvasni Racine hadijelentéseit Namur ostromáról.

A krónikaíró Racine lelkiismeretesen jegyezgette a motívumokat a korhoz, amelynek megörökítését feladatul kapta. Kisebbik fia később ezeknek a jegyzeteknek egy részét kiadta, hozzáfűzve, hogy nem lehet tudni, melyikkel milyen szándéka volt apjának. Bizonyára akadt köztük, amit drámatémának írt fel.

Az egykori pápákról is feljegyez Racine egy-egy anekdotát. Az egyikről azt, hogy aranyat és ékszert ígérve vette meg a bíbornoki kalapot egy római hölgytől. De amint bíbornok lett, elfelejtette kifizetni szép közbenjáróját. Ebből a simóniás papból lett aztán később VIII. Sándor pápa.

XII. Incéről is feljegyez Racine egy kis történetet – róla is még bíboros korából, amikor Pignatellinek hívták, és Lengyelországban működött apostoli nunciusként.

Nagyon érdektelen történet ez. Csak nekünk, kelet-európaiaknak nem. Kiviláglik belőle, hogy a pápai udvarnál mennyire voltak tájékozottak a török igába hajtott keresztény országok felől.

Pignatelli bíboros, amikor megérkezett Lengyelországból – mint Racine írja –, éppolyan tudatlan volt a lengyel és egyéb kérdésekben, mintha soha ki se tette volna a lábát Rómából. Akkoriban volt Belgrád ostroma, s a pápa – XI. Ince – szerette volna megtudni, hogy hányadán is áll a török hatalom a magyar délvidéken. Üzent tehát Pignatelliért, hogy ebéd után beszélni akar vele török ügyben.

Pignatelli zavarba jön, mert hogy is informálja ő a pápát, amikor maga se tud semmit, de szerencséjére éppen akadt a pápa előszobájában egy svájci testőr, aki valamikor járt Magyarországon.

– Mi a helyzet a törökkel? – kérdi tőle a bíboros –, de gyorsan, mert vár Őszentsége.

– Most folyik Belgrád ostroma…

– Hol van Belgrád?

A testőr szétterpesztette kezének két ujját: eccovi la Sava, ecco il Danuvio. S a két ujja között az elágazást mutatja: ecco Belgrado.

A bíboros köszöni a felvilágosítást, s boldogan megy be a pápához, már előre szétterpesztett ujjakkal.

Igen ám, de amint magyarázná bent: ecco la Sava – már nem tudja, hogy a két ujja közül melyikre mondta a svájci a Szávát és melyikre a Dunát.

– Kis türelmet! – s feltartott ujjakkal otthagyja a pápát, és kiszalad az előszobába, hogy a svájci eldöntse: a mutatóujja legyen-e a Száva vagy a középső ujja…

A leendő XII. Ince így világosította fel a soron levő XI. Incét a török ügyről s a kereszténység helyzetéről a keleti végeken.