Üdvözülés amnéziávalIgazából csak a Pokol érdekes. Akár bevalljuk, akár nem, így van. Az Isteni Komédia harmadik részének, ahol Dante a fényes látásait ecseteli, a sikere meg sem közelíti a Pokolét. (Persze, a köztük levő Purgatóriumé sem.) Lukács addig megy a részek közötti különbségtevésben, hogy csak a Pokolt tartja világirodalmi értéknek. Vajon szükségszerű-e ez? Nem. Dante vétke a pokoljárás után: az amnéziája. Az, hogy felejt. Hogy a Mennyországba érve elfelejti a Pokol felejthetetlen látomásait. Hogy az örök boldogságban lepereg róla mind, amit látott, szenvedés. Mintha nem is látta volna. Az örök szél röptette bűnös szerelmeseket se, akik akkor is folytatják tikkadó táncukat, amikor ő már Beatrice látásán olvadoz az égben. Dante a Mennyországban nem azonos önmagával. Kihullik belőle legmegrázóbb tapasztalata, a pokolbéli, aminek pedig lényévé kellett volna szervülnie. Izgalmasabb mennyei kalauznak ígérkezik Weöres Sándor. Hurcolja magával az infernális (földi) tapasztalatait, örökre eljegyezték őt – mondja. Nem tudhat tőlük szabadulni semmiféle boldogságban.
Mintha csempészárut vinne az égbe, ezzel a riadalommal, ezzel a részvéttel, ezzel a konok emlékezőtehetséggel. Képzeljünk el egy mennyországot, benépesítve jajgató szent doktorokkal, álmatlanságtól gyötört vértanúkkal, mosolyogni immár soha meg nem tanuló szüzekkel… Az Örök Boldogságot, engesztelhetetlen emlékezőkkel. Ha a földön meglesz az a mennyország, amelyről annyian írtak és álmodtak – Petőfi! –, ha megvalósul a Tökéletes Társadalom – vajon boldog amnéziások élnek-e majd ott, vagy felejteni nem tudók? |