Éjszakai történet egy kisvárosi szállóbanHommage à Signorell
Mindig éber alvó volt. Most is felébredt, amint trombitálni kezdtek. A sírja szélén ott állt az Arkangyal a hosszú trombitával. Jóreggelt kívánt, s megkérdezte, hogy hogy aludt. – Elég jól. Most hova visz el? – kérdezte az Arkangyaltól. – Az utolsó ítéletre. – Formalitás lesz? – Nem. Komoly. Siessünk. A bűneidet majd szekéren utánad hozzák. Most már tudta, hogy mik azok a lajtos kocsik a megnyílt sírok mellett. Pöcegödörtisztító angyalok vödrökkel merték ki a sírokból a sok bűnt. Elémelyedett. És nem is csak a szagtól. – Feltámaszt! – kiáltotta. – És velem együtt feltámasztja a bűneimet! Hogy beléjük verje az orromat, mint a kutyáét a szarba. – Így tanulod meg az égi tisztaságot – nevetett az Arkangyal, és másodszor is belefújt a kürtjébe. A megrepedező földből pucér testek tömege bújt elő. Mint egy csigainvázió, házatlan csigáké, tisztára olyan volt… Hibátlan testek voltak, a romlás minden jele nélkül. Nemhogy a halál, de még a kor se látszott meg rajtuk. Szinte ragyogtak az újjászületés fényében. És még csigaszerűbbé tette őket, hogy hajzatuktól eltekintve szőrtelenek voltak, és nemi jelleg nélkül. Egy uni-aszex emberiség. Benézett a sírba, ahonnét kikelt. A harmadik harsonára ez a massza megéledt. Forrni kezdett, rotyogott, vagy buborékokat vetett, ezek pöfögve kihunytak. Még mondani akart valamit, hogy ez trágya a történelem vetése alá és hogy persze a trágya sohasem jó illatú… Elviselhetetlen volt a szag. Nem bírta tovább, felébredt. Az ablakhoz ment, hogy becsukja. Ekkor meglátta a lajtos kocsit. Tisztán látszott a telehold fényében. Az udvar végében állt, a nyitott emésztőaknánál. |