Mítoszok

Otthon, a szövőszéknél

Mi volt a rajza Penelopé szőtteseinek?

Az egyiken kis királylány labdázott.

Ezt aztán felbontotta.

A másikon egy egyszemű emberevő költötte el vacsoráját…

Felbontotta.

Aztán csinált varázslónőt, csinált sziklán ülő sziréneket, csinált kecses krétai szecessziós rajzú lótuszvirágokat – erről az utóbbiról azt mondta az egyik kérője, hogy ilyen lehet a Lótuszevők Szigete…

Ezeket is mind-mind felbontotta.

A bölcsőnél

Az anyag szóban benne van az anya. Mint ahogy a latin matériában benne van a mater…

Az anyag neve nyilvánvalóan utal a földi világ (csak a földi világ?) legnagyobb eseményére, arra, hogy az élettelen világra hozta az életet.

De csak a nyelv emlékezik és emlékeztet erre. Különben meg se fordul az eszünkben, hogy a szülő nőnek kijáró csodálattal és részvéttel gondoljunk a négy vagy a kilencven nem-tudom-hány elemre. S a Nagy Vajúdásukra.

– Fájt?… Most boldog vagy?

De a tenger csak eszelősen ringatja tovább újszülött algáit, rákjait, cápáit, virágállatait…

Amazon partján, Zagyva partján

Az amazóniai indiánokról szóló néprajzi könyvben olvasom: „Nuzo, a szivárvány, egy még nagyobb, még erősebb kígyó; nem szabad ujjal mutatni rá, ha nem akarjuk, hogy kegyetlenül megharapjon.” (Meunier-Savarin: Szilbako éneke.)

Mintha efféle tiltás a magyar népszokások között is volna. Meg is találom Cs. Pócs Éva gyűjtésében: Zagyvarékas néphite. (A Néprajzi Múzeum – sajnos, csak kézirat gyanánt forgalomban levő – izgalmas kiadványában.) Itt is szerepel a szivárvány. „Aki ujjal rámutat, rászóltak: harapd meg rögtön az ujjadat!”

És lám, a harapás, az is itt van. De valamiféle önbüntető, engesztelő harapás. Az egünkről rég eltűnt kígyóé helyett…

Mitológia

Kronos rendszerint felfalja a gyerekeit. De el-elröstelli magát ezért a rossz szokásáért. A tegnapi ebédje után is a szájára ütött:

– A fene a belembe! Hát nem megint a kisfiamat ettem meg a húsvéti bárány helyett?

Szakítás a családdal

Tolsztojnak egy fél évszázad kellett felkészülésnek egy olyan tetthez, amit ma akármelyik kamasz egy mozdulattal leakaszt a szögről.

Erinniszeinkről

– Vajon bűneim miatt támadnak-e ilyen vadul, vagy csak bűntudatot akarnak gerjeszteni bennem, hogy megtörhessenek?

– Lehetséges-e, hogy az Erinniszek a bűntelenséget jobban gyűlölik, mint a bűnt?

Orestes fekszik a padon, lekötözve, elcsigázva, tüzes fogók és fogak tépik a húsát, és közben még ezen is tépelődik. De hiába, ha megfeszül, akkor se tudja a választ. És ha megkékül, akkor se.

Isten, a vigasztalan

Hogy Isten milyen kínok közt vajúdta életre ezt a világot – erről a biblia nem beszél. Látszólag simán ment. Legyen világosság – és lőn világosság. A Mindenhatónak nem okozott gondot a teremtés. Fölötte volt e feladatnak.

Most olvasom az egyik rabbinikus szövegmagyarázatban, hogy az Isten huszonhatszor próbálkozott a teremtéssel, teljesen sikertelenül. Ennyi füstbe ment világterv után lett meg ez, amelyik ma is funkcionál…

Honnan vette Ady, hogy ez így volt? Vagy hogy így is lehetett? A Sion hegy alatt cikluson végigvonuló atyai Isten-arc mögé a legutolsó vers legutolsó szakaszában felrajzolja a Könyörtelen Kísérletező arcát:

– „Csak aztán kitartson!” – mondta az Isten, a rabbinikus szövegmagyarázat szerint, amikor a huszonhetedik próbálkozása sikeresnek bizonyult.

Hozzánk se fűzött hát túl sok reményt.

Jób és a Jóisten

Isten. És ha én nem volnék?

Jób ránéz, hitetlenül, majd a lehetőség gondolata kezdi eltölteni látható örömmel. Hát… Csillogó szemmel néz az Istenre. Hát…

Isten szárazon. Lehet, hogy ez az egész meccs közöttünk csak arra megy ki, melyikünk tudná a másikat lelkileg kicsinálni.

Jób beszélgetéseiből – a részvétlátogatásra jövő barátaival

– Ismered a mondást, az ember isteneket gyártó gép. Erre gondolj a szenvedéseidben. Semmi sincs hiába. Kikényszeríted a semmiből az Istent.

– Ne mondd! Én inkább úgy látom, hogy istenpusztító gép vagyunk. A szenvedésben pláne.

Optimisták

Isten próbára tette Jóbot. Ráküldte a szenvedést, hogy lássa: kitart-e a hitében?

Jób vállalta a szenvedést: „Még jöhet” – súgta Jehovának. Mert ő meg próbára tette barátait: kitartanak-e a barátságukban? Vajon megmarad-e egy is? Egyetlenegy, akit nem ijeszt el majd, hogy őt a szemétrakáson kivetve találja?

Ki látott még két ilyen bolond optimistát, mint Jób és a Jóisten?

Epuráció

Sodomát elpusztította a kénköves eső. Rendben van: Sodoma egy Sodoma volt. Nem is maradt meg, csak Lót meg a két lánya. (Útközben Lótné sóbálvánnyá vált.)

De miután az Isten ilyen példaszerűen kiirtotta a bűn fészkét, mi történt?

A két lány leitatta apját, és hol egyik, hol másik lefeküdt vele. Ők voltak az igazak Sodomában.

1. tanulság. Sodoma elpusztítása – úgy látszik – a nőkre is csapás, hisz eladdig Lót lányai nem szorultak apjuk szerelmére.

2. tanulság. A bűnök legmutatványosabb büntetése sem rettent el a további bűntől. Sőt kérdés, hogy nem hatott-e izgatólag Lót lányaira egyrészt az, hogy látták a kénköves esőt, s még inkább az, hogy anyjuk kővé vált, s így apjuk megözvegyült.

A hálaáldozat mellett a szerencsés megmenekülésért Lót és a két lánya szemrehányásokat is tehetett az Úristennek, amiért Sodoma megbüntetésével őket vérfertőzésbe sodorta.

Sodoma bűnös volt. De volt benne igaz ember.

A kénköves eső után nem maradt meg se Sodoma, se az igaz ember nem maradt meg igaznak.

Földi és égi atya

Izsák hamar megtanulta, hogy két atyja van.

Az egyik azért hajol fölébe, hogy elvágja késsel a torkát – a másik, hogy ezt a kést visszafogja.

Fiat justitia

Az élők igazságosságigénye az ősi vallások tanítása szerint a föld sötét mélyében kaphatott elégtételt. Föld alatt székelt a bíróság, amely ítélkezett a halott görögök és egyiptomiak fölött.

A kereszténység találmánya a Dies irae. A Bíró az égből „lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat”.

A sötét, szomorú Plutó helyett Michelangelo ragyogó és diadalmas Krisztusa.

Az emberi bűntudat történetében (s vajon, amíg elnyomók és elnyomottak vannak, a történelem nagy korszakait nem lehetne akár ezen az alapon is megírni?) az egyik legnagyobb fordulat talán az volt, hogy az Ítélet a lábunk alól fölébünk kerekedett. Nem a sírba leszállni, hanem a sírból is kitörni kell az igazságunkért.

„Keresztfáknak erdeje így susog…”

A vatikáni képtár új modern részében is látható a keresztfán egy civil – a legjobb polgári szabó által felöltöztetve.

A pápa le is fényképeztette magát előtte. Bizonyára tetszett neki az a gondolat, hogy lám: a modern ember is felvállalhatja Krisztus szenvedését, sebeit… Mármint az a derék, becsületes polgár, akit megfeszíthetnek, de akkor se veszi le a nyakkendőjét. (Ellentétben Krisztussal, akiről még azt se lehet bizonyosan tudni, hogy vajon ágyékkendője volt-e. Michelangelo tanúsága szerint, például, nem volt.) Annál inkább kikelt a szentatya ama másik Jézus Krisztus ábrázolat ellen, amely a La famiglia Cristianában látott napvilágot. A Megváltó itt is nyakkendőt visel, de nagy göbre kötöttet, és egész ruházata, hajviselete a mai fiataloké.

Éjszakai történet egy kisvárosi szállóban

Hommage à Signorell

Mindig éber alvó volt. Most is felébredt, amint trombitálni kezdtek.

A sírja szélén ott állt az Arkangyal a hosszú trombitával. Jóreggelt kívánt, s megkérdezte, hogy hogy aludt.

– Elég jól. Most hova visz el? – kérdezte az Arkangyaltól.

– Az utolsó ítéletre.

– Formalitás lesz?

– Nem. Komoly. Siessünk. A bűneidet majd szekéren utánad hozzák.

Most már tudta, hogy mik azok a lajtos kocsik a megnyílt sírok mellett. Pöcegödörtisztító angyalok vödrökkel merték ki a sírokból a sok bűnt.

Elémelyedett. És nem is csak a szagtól.

– Feltámaszt! – kiáltotta. – És velem együtt feltámasztja a bűneimet! Hogy beléjük verje az orromat, mint a kutyáét a szarba.

– Így tanulod meg az égi tisztaságot – nevetett az Arkangyal, és másodszor is belefújt a kürtjébe.

A megrepedező földből pucér testek tömege bújt elő. Mint egy csigainvázió, házatlan csigáké, tisztára olyan volt… Hibátlan testek voltak, a romlás minden jele nélkül. Nemhogy a halál, de még a kor se látszott meg rajtuk. Szinte ragyogtak az újjászületés fényében. És még csigaszerűbbé tette őket, hogy hajzatuktól eltekintve szőrtelenek voltak, és nemi jelleg nélkül. Egy uni-aszex emberiség.

Benézett a sírba, ahonnét kikelt. A harmadik harsonára ez a massza megéledt. Forrni kezdett, rotyogott, vagy buborékokat vetett, ezek pöfögve kihunytak. Még mondani akart valamit, hogy ez trágya a történelem vetése alá és hogy persze a trágya sohasem jó illatú…

Elviselhetetlen volt a szag.

Nem bírta tovább, felébredt. Az ablakhoz ment, hogy becsukja. Ekkor meglátta a lajtos kocsit. Tisztán látszott a telehold fényében. Az udvar végében állt, a nyitott emésztőaknánál.

Isteni optimizmus

Az lesz a nagy meglepetés

És ha amnesztiát ad?

Jézustól kitelik. Nagy paradoxonmester volt ő már életében is. Szerette meghökkenteni a bűnüldözés bürokratáit. („Az vesse rá az első követ…” stb.)

Megjelenik teljes bírói díszben. Óriási trombitaszó. Csendet int, s hátraszól egy angyalnak. Az leveszi válláról a fekete talárt.

És az Isten fia ott áll csonkán-bonkán, se jobb keze, se bal keze. Bocsánatkérően (vagy megbocsátóan?) mosolyog…

Még mindig az Utolsó Ítélet, mint a Nagy Amnesztia témájához

Kibírják-e akkor a Jók, hogy ne menjen fel bennük a pumpa, a dühtől, ekkora igazságtalanság láttán? Hát ezért voltak ők egy életen át erényesek, vagy legalábbis a halálos ágyukon? Ezért hívtak papot? Ezért kérték, hogy a kezükbe szent olvasót tegyenek?

És az a sok engesztelő miseáldozat, amire előre befizettek?

Hát bohócot csinált belőlük az Isten?

Üdvözülés amnéziával

Igazából csak a Pokol érdekes.

Akár bevalljuk, akár nem, így van.

Az Isteni Komédia harmadik részének, ahol Dante a fényes látásait ecseteli, a sikere meg sem közelíti a Pokolét. (Persze, a köztük levő Purgatóriumé sem.) Lukács addig megy a részek közötti különbségtevésben, hogy csak a Pokolt tartja világirodalmi értéknek.

Vajon szükségszerű-e ez?

Nem.

Dante vétke a pokoljárás után: az amnéziája. Az, hogy felejt. Hogy a Mennyországba érve elfelejti a Pokol felejthetetlen látomásait. Hogy az örök boldogságban lepereg róla mind, amit látott, szenvedés. Mintha nem is látta volna. Az örök szél röptette bűnös szerelmeseket se, akik akkor is folytatják tikkadó táncukat, amikor ő már Beatrice látásán olvadoz az égben. Dante a Mennyországban nem azonos önmagával. Kihullik belőle legmegrázóbb tapasztalata, a pokolbéli, aminek pedig lényévé kellett volna szervülnie.

Izgalmasabb mennyei kalauznak ígérkezik Weöres Sándor. Hurcolja magával az infernális (földi) tapasztalatait, örökre eljegyezték őt – mondja. Nem tudhat tőlük szabadulni semmiféle boldogságban.

Mintha csempészárut vinne az égbe, ezzel a riadalommal, ezzel a részvéttel, ezzel a konok emlékezőtehetséggel.

Képzeljünk el egy mennyországot, benépesítve jajgató szent doktorokkal, álmatlanságtól gyötört vértanúkkal, mosolyogni immár soha meg nem tanuló szüzekkel…

Az Örök Boldogságot, engesztelhetetlen emlékezőkkel.

Ha a földön meglesz az a mennyország, amelyről annyian írtak és álmodtak – Petőfi! –, ha megvalósul a Tökéletes Társadalom – vajon boldog amnéziások élnek-e majd ott, vagy felejteni nem tudók?

A szürrealizmus bibliája

Nagyon szeretem olvasni Voraginei Jakab Arany legendáját, A csodatételek könyvét. Mindig sajnálom, hogy nem rendezhetek filmet, mert hogy micsoda szürrealista játékokat lehetne ezekből a hajmeresztő csodákból előpörgetni! Ki hinné például, hogy az Evangéliumból annyira ismert Szent Péter élete is tele van a legfantasztikusabb epizódokkal? Például az, hogy versenyre kél Simon mágussal, hadd lássa Nero, hogy kettőjük közül melyik a nagyobb varázsló. Simon mágus kezdi. Ő fel fog emelkedni az égbe – mondja. Koncentrálni kezd – és lám! már lebeg, egyre feljebb, feljebb… Szent Pál odasúgja Szent Péternek: ezt nem tűrhetjük! teljes leégés! Kérlek, csinálj valamit, te vagy a dramaturg. – Szent Péter felfohászkodik az Úrhoz: tegyen csodát! S az Úr csodát tőn. Simon mágus lebukfencezik a felhők közül, és kitöri a nyakát. Nero feldühül az apostolfejedelmek sportszerűtlen viselkedésén, és ezért végezteti ki Szent Pétert és Szent Pált.

Ugyancsak a Szent Péterről szóló fejezetben olvastam a béka történetét. Élve nyelte le a békát Nero, hogy megtapasztalja egy várandós kismama érzéseit. Miután a békát megint világra hozta, megkövetelte, hogy trónörökösként tiszteljék. Amikor Nerót megölték, Galba ezt a Nero-fit is ki akarta végeztetni, de az a kristályvázájából megugrott. Ahol elbújt az üldözői elől, az lett a rejtőzködő béka – a latens rana – ligete. A Laterán.

Ezt a jelenetet bele is írtam a Nerómba, de nem játszották el.

A csoda-csodatévő San Vicente (kétezer igazolt csodatettel) egyik bravúros csodáját pedig beleírtam egy Csontváry-film könyvébe. Ezt meg, sajnos, nem vették föl.

Szívátültetés

Legendák, csodák, mítoszok…

Mostanában azt is kezdik pedzeni, hogy vajon nem holmi kozmikus kalandok (és kalandorok) emléke él-e ezekben. Például Illés szekerében egy ősi űrhajósé stb.

Sienai Szent Katalinnal a következő eset történt – az egykori szép olasz legenda szerint:

„Krisztus egy alkalommal megnyitotta Katalin bal oldalát, kihúzta melléből a szívét, és elment vele. Katalin szív nélkül maradt. Néhány nap múlva Krisztus visszatért; megint megnyitotta Katalinnak fent említett oldalát, és beléje helyezett egy másik szívet – uno core rubicondo et tutto relucente – ezt mondván néki: Lányom, a múlt nap elvettem a szívedet, most visszapótolom az enyémmel. (Hora te restituisco el mio.) Ezen időtől fogva a Szent Szűz nem mondhatá többé: Uram, néked ajánlom szívemet, hanem úgy mondá: Uram, néked ajánlom szívedet.”

Az erény útjai

Ha a cinege fészkében nem tátogna ott az óriás kakukkfióka, telhetetlen bendőjébe követelve a rengeteg ennivalót: hogy is tanulta volna meg a cinege, hogy mi fán terem az igazi önzetlenség, a humanizmus és a krisztusi önfeláldozás?

Meztelenül

Deus nudus est – Senecának egyik legszebb mondata ez, annak a fejtegetésnek a csattanójaként, amelyben kifejti, hogy Istennek nincs szüksége pénzre, sem bíbor tógára…

*

Deus nudus est – lásd Michelangelo Krisztus-szobrát a Santa Maria Sopra Minerva templomában.

(Most ugyan applikáltak rá arany ágyékkendőt, s egyúttal szíjas arany sarukat – de ettől a meztelen test csak sokkal naturalistábban, kihívóbban pucér lett: most egy sztriptíz-Krisztus. S egyszerre szembeszökőbbek lettek az akt nőies idomai is.)

Szent Ferenc – tulajdonképpen ezzel kezdődik a hivatása – a város főterén, mindenki szeme láttára levetkőzik, és meztelenül elhagyja Assisit. Jelenti ezzel: semmit sem köszönhet többé az atyjának, aki eddig őt gazdagon öltöztette, hisz nagymenő posztókereskedő volt, pláne. Jelenti: vállalja a szegénységet. Jelenti: vállalja a természetet, szégyenkezés nélkül, sőt Isten dicsőségét hirdetve vele. Jelenti: nem biztos, hogy az a civilizáció, amelynek utolsó státusz szimbólumát is – a gatyájával – elvetette, feltétlenül a legjobb és az egyedüli lehetséges civilizáció. Jelenti: az arany dalmatikák és mitrák tokjából kikandikáló egyházi férfiak számára az emlékeztetőt Jézusra, akit ruhájától megfosztva állított Pilátus a nép elé – ecce homo! Jelenti: így kell magát megaláznia annak, aki azt akarja, hogy higgyenek neki. Hiszen az igazságnak is az a jelzője, hogy meztelen.

Jelenti végül: vállalja, hogy a hippik előképe legyen.

*

Mindezt abból az alkalomból, hogy Calderón egyik Szent Cselekményét Velencében a 74-es Biennálén tökmeztelen színészek játszották végig. Egy egész társulat egyetlen fügefalevél nélkül.

(Vajon a bemutató vallásos vagy drámai jellegét akarták fokozni ezzel? Végtére a drámai cselekmény is, az aktus, tart valami rokonságot az akt szóval.)

Aktív és passzív választás

A huszadik század impozáns pszichológiai és filozófiai rendszerei iktatták be középpontjukba a választás tényét. Eléggé közismert, amit az egzisztencializmus tanított a választásaink keltette szorongásokról, meg amit Szondi Lipót tanított a szerelmi és a többi választásainkról, mint sorsunk revelációjáról.

Nem vettem észre, hogy sokat foglalkoztak volna az aktív választás ténye mellett a passzív választás tényével: a kiválasztottsággal. Hogy mit jelent szeretve lenni, vagy író számára olvasottnak lenni. Hogy mit jelent isten vagy ember által megváltottnak lenni.

Equus

A ló, miközben az ember betörte, megszelídítette, s végigcsinálta vele a világtörténetet – Trója falai alól Budapest ostromáig –, szépen befészkelte magát a tudatunk alá.

Ha jól értem, erről szól Shaffer darabja.

A nagy jelenet, hogy a fiú, a lovak szerelmese, az istállóban nem tud egy kislánnyal izélni, mert hátán érzi a lovak tekintetét. Ezért aztán ki is szúrja a szemüket.

Az újságok hetek óta írják, hogy semmi, de semmi sexy nem lesz abban, hogy a két fiatal e jelenetben anyaszült pucérra vetkőzik. A mostanában egyre szigorodó olasz cenzúra is engedélyezte ezt a meztelen jelenetet, nem is rövid nyolc és fél percen át – sőt, korhatár nélkül engedélyezte.

A közönség tódul a színházba.

Nem lehet tudni, hogy mi vonzza inkább – a kamaszfiú meg a kamaszlány sztriptíze, vagy inkább az, hogy nyolc és fél percen át nézheti őket anélkül, hogy megkívánná valamelyiküket? Lehet, hogy egyszerre élvezi a látványt és a maga lelki emelkedettségét.

Fél szemem a színpadon, de nézem közben a szomszédaim arcát, meg a páholyban ülőkét, meg azokét, akik erre a jelenetre megjelennek a bejárati ajtókban.

A nézőtéren mindenki mozdulatlan. Nyolc és fél percen át nincs köhögés, nem nyekken szék…

Az újságoknak, azt hiszem, igazuk van. Nem fényesednek ki a szemek, nem nyalogatja senki a szája szélét. Figyelmes, kontemplatív komolysággal nézi mindenki a színpadon mozgó két tökéletes szépségű aktfigurát.

Ismerem ezt a tekintetet.

Masaccio freskóján nézik ilyen odaadó közönnyel a firenzei polgárok a lábuknál térdelő fiatal, meztelen Timóteust.

Mintha semmi más nem járna a fejükben, csak egy afféle eltűnődés: ki tudja, talán csakugyan nagy kár volt kiűzetnünk a Paradicsomból?

Kiszera méra bávatag

Schütz Antal hittudományi dolgozatai között egy rendkívül érdekeset találtam a glosszoláliáról.

Arról az ősegyházban gyakori jelenségről, hogy érthetetlen nyelven kezdtek el a hívek beszélni.

Schütz is kapcsolatba hozza ezt a csodás jelenséget a gyerekek madárnyelvével. S mi pedig már további kapcsolatba hozhatnánk Karinthy halandzsájával és Ionesco zagyva dialógusaival, szürrealista versekkel, Weöres kitalált nyelven írott verseivel stb.

A XX. századi irodalom efféle jelenségeinek mélyebb megértéséhez érdemes volna elolvasni nemcsak ezt a Schütz-tanulmányt, hanem a teológiának azokat a klasszikusait is, akikre Schütz – mint e jelenség szakértőire – itt hivatkozik.

„Sebő pajtás, mit szól a gyomrod?”

– Ennék-e ön emberhúst? És milyen körülmények között?

– Nem! semmilyen körülmények között sem… Hogy lehet ilyet egyáltalán kérdezni?

A luciferi körkérdésre még egy perccel a szerencsétlenség előtt ezt a választ adta volna a repülőgép mindegyik utasa. Az Andok csúcsai fölött repültek. Között.

A szerencsétlenség után (egy magas tűzhányó oldalának verődött neki a gép) 72 napig éltek jégben, hóban a repülőgép utasai. Mármint azok, akik éltek. Mert a nagyobb részük elpusztult. A halottakat a túlélők megették. Pár nap elegendő volt hozzá, hogy az antropofágia normarendszere kialakuljon, megszüntesse az előítéleteket, tilalmakat. Sőt, kialakult az antropofágia etikettje is: előbb a férfiakat ették meg, a nőket a hóban hagyták, végszükség esetére.

Amikor – feltalálásuk után – a túlélők megint szembetalálkoztak azzal a világgal, amelyet civilizáltnak nevezünk: már ők egy másik, autonóm világ képviselői voltak, egy öntörvényű – vagy mondjuk inkább: törvényen kívüli – civilizációé.

A túlélők hazatérőben fellázadtak az ellen, hogy úgy bámulták őket, mint valami szörnyeket. – Tegyenek ketrecbe! Mutogassanak cirkuszban minket! – kiabálta az egyik botcsinálta kannibál, amikor faggatni kezdték őt, hogy részleteket is mondjon.

A latin-amerikai civilizációban volt elég nagyvonalúság, felmentette őket. Az első szavazatot, javukra, az egyház adta. Az ötödik parancsolat egyaránt tilt gyilkosságot, öngyilkosságot. Gyilkolni nem gyilkoltak, de ha nem folyamodnak emberhúsevéshez, öngyilkosságot követtek volna el. Mindent megettek, hogy életben maradjanak, így maradtak bűntelenek. A világi jogászok azzal jöttek, hogy ha egészségünk érdekében szervátültetéssel kaphatunk egyes részeket a halott testéből – fogyasztásra miért ne kaphatnánk? Ők maguk, akik két álló hónapig emberhúson éltek, azt mondták, hogy úgy ették társaik húsát, mintha áldozatban vettek volna részt. Az Eucharisztiára is hivatkoztak.

Számított, hogy milyen hittel ették. Nemcsak a gyomor számított, a „kutya bendő”. Nemcsak a túlélés. A megváltás is számít, e lakoma révén.

Persze, mindez semmit, de semmit nem változtat azon az alapvető kérdésen, hogy vajon az az utas, aki bent ül egy jól kondicionált levegőjű repülőgépben, mennyire mondható azonosnak azzal, aki az Andok havában toporog egy széttört gép roncsai és útitársainak a hullái között?

Ez itt a kérdés.

Mágia

Az agrármítoszok legősibb képe tér vissza itt József Attila verstöredékében. A meghalt ősök megint megjelennek, mint gabonaistenségek. A földbe vetett mag, mely életre kel: példaszerű ígéret a halottak feltámadására. Mágiában ez hasznunkra is fordítható; a halottak jelképes megjelenésével (ezzel a legősibb álarcos színjátékkal) biztathatjuk és kényszeríthetjük a földet a termékenységre…

Akár így, akár úgy fordítjuk a képet: a föld alól visszatérő ősök a termékenységet jelentik, és a termékenység pedig őket jelenti.

A feltámadás nem nagyobb csoda a termésnél; csak nem olyan gyakori. De ha termés is késik, az ember belenyúlhat, és feltámadási játékkal szorgalmazhatja a mozdulni nem akaró természetet – „…a vegetáció kultúrában, szokásaiban gyakran előfordul az öregnek nevezett mitikus lény, részben megszemélyesítve, részben a mondákban, a szólásokban.” Az ősök, a halottak kultuszával és megjelenítésével kapcsolatban idézi ezt Ujváry Zoltán a román folklórból. S az oroszból pedig: „ezekben a játékokban két ősi agrártéma olvad össze: az elkövetkezendő termékenységi és a leküzdendő halálé.” (Lásd Ujváry Zoltán: Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban. Debrecen, 1969.)

A zápor a József Attila verstöredékében persze szintén lényeges: ez hitelesíti a csoda-termékenységet. Az égre felhőt, az ég felhőiből esőt varázsolni – erre szintén jó a mágia. Ugyancsak Ujváry könyvében olvasok egy macedóniai szokásról, hogy aszályban meztelen gyereket küldenek ki a határba, ez táncol, a többi gyerek esőért könyörgő dalt énekel.

De hisz ez is benne van a József Attila-i kis töredékben! A visszatérő halott ősök és a megújhodó vegetáció képe mellett a záporesőé és a gyermeké – ki tudja, talán éhes ez a gyerek, és ezért bömböl? nincs mit ennie –, az ég csatornáit megnyitó, a halott nagyszülőket sírjukból is visszahívó, a feltámadási-trombita-hangú Gyermeké.

S ha még valakinek kétsége volna: a töredék következő három sorában egy folklórtudósi leírás körültekintő részletességével teszi teljessé József Attila ezt az agrármítoszi képet, a mágikus tevékenységbe belopja magát is – a maga termő poéta szívét, mintha termőföld volna ez is:

Röpríz

„Hol lesz az új Mohács?” – kérdezte Petőfi.

Nemeskürty könyvéből tudjuk, hogy az egyik új Mohács már megvolt közvetlenül Mohács után. Mintegy a végzetes csata röprízeként, lassított felvételben.

Újra kiosztott kártyákkal – néhány remek aduval köztük! – sikerült újra elveszteni mindent. Nem egyetlen délutánon, hanem egy tizenöt évig tartó partiban.

Mindent meggondoltan, mindent megfontoltan…

Vivos voco…

„Elhallgattattuk a gyaurok utálatos harangjait” – valamelyik török krónikásnál olvastam ezt, így summázta a Mohács utáni hódításaik jelentőségét.

Erőfeszítésembe kerül, de végtére is el tudom képzelni, hogy ugyanaz a harangszó, amely a gyerekkori megszokás révén nekem békét vagy derűs serkentést jelent, egy idegent úgy érhet, mint valami idegesítő, brutális agresszió, egy egész falu vagy város népének hosszú perceken át tartó sulykolása, amely nemcsak a dobhártyát rezegteti, hanem az agyat, a koponyacsontokat és minden sejtet…

Vesd össze: emlékezhetünk, hogy régi utazók milyen idegenkedve írtak a távol-keleti gongok és kolompok hangjáról!

Duna–Tisza–Dráva–Száva…

Tizennegyedik Lajos ügyelt, hogy mindenből a legjobbat kapja. Bernininél rendelte meg mellszobrát és Molière-nél az ünnepi színdarabokat. Még arra is volt gondja, hogy a tetteiről szóló napihírek a lehető legjobb stílusban legyenek megírva. Udvari krónikásnak 1677-ben kinevezte Racine-t és Boileau-t.

Így tehát módunk van olvasni Racine hadijelentéseit Namur ostromáról.

A krónikaíró Racine lelkiismeretesen jegyezgette a motívumokat a korhoz, amelynek megörökítését feladatul kapta. Kisebbik fia később ezeknek a jegyzeteknek egy részét kiadta, hozzáfűzve, hogy nem lehet tudni, melyikkel milyen szándéka volt apjának. Bizonyára akadt köztük, amit drámatémának írt fel.

Az egykori pápákról is feljegyez Racine egy-egy anekdotát. Az egyikről azt, hogy aranyat és ékszert ígérve vette meg a bíbornoki kalapot egy római hölgytől. De amint bíbornok lett, elfelejtette kifizetni szép közbenjáróját. Ebből a simóniás papból lett aztán később VIII. Sándor pápa.

XII. Incéről is feljegyez Racine egy kis történetet – róla is még bíboros korából, amikor Pignatellinek hívták, és Lengyelországban működött apostoli nunciusként.

Nagyon érdektelen történet ez. Csak nekünk, kelet-európaiaknak nem. Kiviláglik belőle, hogy a pápai udvarnál mennyire voltak tájékozottak a török igába hajtott keresztény országok felől.

Pignatelli bíboros, amikor megérkezett Lengyelországból – mint Racine írja –, éppolyan tudatlan volt a lengyel és egyéb kérdésekben, mintha soha ki se tette volna a lábát Rómából. Akkoriban volt Belgrád ostroma, s a pápa – XI. Ince – szerette volna megtudni, hogy hányadán is áll a török hatalom a magyar délvidéken. Üzent tehát Pignatelliért, hogy ebéd után beszélni akar vele török ügyben.

Pignatelli zavarba jön, mert hogy is informálja ő a pápát, amikor maga se tud semmit, de szerencséjére éppen akadt a pápa előszobájában egy svájci testőr, aki valamikor járt Magyarországon.

– Mi a helyzet a törökkel? – kérdi tőle a bíboros –, de gyorsan, mert vár Őszentsége.

– Most folyik Belgrád ostroma…

– Hol van Belgrád?

A testőr szétterpesztette kezének két ujját: eccovi la Sava, ecco il Danuvio. S a két ujja között az elágazást mutatja: ecco Belgrado.

A bíboros köszöni a felvilágosítást, s boldogan megy be a pápához, már előre szétterpesztett ujjakkal.

Igen ám, de amint magyarázná bent: ecco la Sava – már nem tudja, hogy a két ujja közül melyikre mondta a svájci a Szávát és melyikre a Dunát.

– Kis türelmet! – s feltartott ujjakkal otthagyja a pápát, és kiszalad az előszobába, hogy a svájci eldöntse: a mutatóujja legyen-e a Száva vagy a középső ujja…

A leendő XII. Ince így világosította fel a soron levő XI. Incét a török ügyről s a kereszténység helyzetéről a keleti végeken.

Hűség

A szatmári béke után sok kuruc ment el a törökökhöz. Nem kellett messzire menniök. Magyarországon is volt még akkor török.

Temesvár például török kézen volt.

Nem sokáig, mert 1716-ban kihajtotta őket onnét Gróf Mercy. Szabad elvonulást adott a basának, a katonáinak, a török családoknak.

De mi legyen a várba szorult kurucokkal? Minek tekintse őket? magyar rebellisnek vagy a török szultán katonájának? Megkérdezte Savoyai Jenőt.

Az válaszolt:

– La canaglia può andare dove vuole. (Menjen az a szemét, ahova akar.)

*

Elképzelem, hogy ezt a mondatot valahol Franciaországban gondosan befújják Rákóczinak. Na, így beszél egykori vitézeiről az a másik herceg… Akivel valamikor Bécsben egy utcában lakott…

Egy ilyen mondat elegendőnek látszik, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant. El tudom képzelni Rákóczit, hogy ennek a mondatnak a hallatán felcserélje Franciaországot a Márvány-tenger sivár ázsiai partjával.

Hiszen akik most Temesvár felől szintén odasodródnak, talán valamikor a Beszkidi hágón várták őt. A „canaglia”…

Akták, üzletek

A tizenhárom magyar tábornok kivégzéséről Tichy ezredes küldött jelentést Haynaunak. Tudja, hogy akinek írja, azt minden részlet érdekli. Aprólékosan leír mindent. Ebből a jelentésből tudjuk meg, hogy végül a vesztőhely körül összegyűlt az aradi nép. És zúgni kezdett. Tichy felszólította a jelenlevő papokat, mondjanak megnyugtató szavakat. Azok nem nagyon akartak erre vállalkozni, míg aztán az egyik pap – „feltehetően katolikus volt, mert karing volt rajta” – beszélt valamit. – „Nem tudom, mit mondott, nem értem a bennszülöttek nyelvét” – írja Tichy. A nép csendben eloszlott.

A szorgalmas ezredes másnap pótjelentést küld.

Egy megbízható besúgó (neve rejtjelezve, foglalkozása pincér) közölte vele, hogy a pap a tizenhárom tábornok holtteste mellett elítélő hangon beszélt az osztrák hadbíróságról, a legmagasabb személyekről, s a kivégzetteket viszont dicsérte.

Haynau azt írja a jelentés szélére: „A papot helyszínen kellett volna felkoncolni. Most már késő. Ad acta.”

*

A hóhérok a helyszínen maradtak, és azon nyomban árulni kezdték a holttesteket.

Szellemidézések I

Péchy Blanka írja Magyar Lajosról szóló regényében, hogy férje, aki a Tisza-gyilkosságra való felbujtás vádjával börtönben ült – egyszer szellemet idézett. Persze a Tiszáét.

A vizsgálat során szólt is erről. Nem vette komolyan, játék volt. Olyan játék, amely illik azokhoz a vizsgálati foglyokhoz, akiknek fejére az ügyész halált kér.

De a bíróság annál komolyabban vette. A szellemidézés minden tanúját elővezettették s mohón faggatóztak: – Mit mondott Tisza szelleme? Nem adott-e valami politikai útmutatást?

Szellemidézések II

44 karácsonyán a sopronkőhidai fegyházban együtt ült egy megújhodó Magyarország virtuális vezetőgarnitúrája. (Bajcsy-Zsilinszky, Esterházy Móric, Rajk, Révay Kálmán stb.)

Az egyik özvegy meséli, hogy a rabok odabent szellemet idéztek. A Teleki Pálét. Vele kezdték. Aztán másokét.

A romantikus történelmi festők szerették a börtönjeleneteket. Engem is megigéztek ezek régi képeskönyvekben. Emlékszem Hunyadi László búcsújára, vitték kivégezni, meg az asztalra búsan lekönyöklő Zrínyire és Frangepánra a siralomházban. Fel-felrémlik a Héttoronyban sínylődő Török Bálint is. Színnyomatos képen láttam-e őt, vagy csak Arany versében?

De ezek a keresetten nagy hatású s a gyerekkori fogékonysággal százszorosan átérzett képek is elfakulnak a sopronkőhidai jelenet mellett. Egy Shakespeare-tragédia utolsó felvonásában tornyozódnak fel így a személyes és a közös sors fátumai. Vagy ott se.

Színhely, idő és a szereplők? Íme!

Magyarország legszélén, egy korszak (mi jön utána? ki tudja), egy korszak utolsó órájában, s jó néhányuknak (mindnyájuknak? ki tudhatta?) utolsó órájában. Ugye, milyen végletes minden? Hát még az akció! Addig is, amíg viszik kivégezni őket is. Ülnek a siralomházban, akik a legtöbbet merték tenni az országért (s akik a maguk sorsán úgy mérhetik hiábavaló volt), ott ülnek hírek nélkül, kiszolgáltatva felcsigázott képzeletük rémlátásainak, és aztán félig-meddig játékból, mintha csak unaloműző hókuszpókusz volna, megpróbálják megteremteni a kapcsolatot (a Szövetségesekkel innen már nem lehet) – a Túlvilággal.

– És sikerült?

Sikerült. Beszéltek Telekivel, aztán Tiszával, Széchenyivel, meg a másik Telekivel. Bajcsy-Zsilinszky kérésére (utolsó kérésére?) megidézték még Áchim András árnyát. Sikerült.

– És a szellemek mit mondtak?

– Nem tudom. De akik Sopronkőhidáról hazajöttek aztán, azt mondták, hogy a szellemek nagyobb realitásérzékről tettek tanúságot, mint akik felidézték őket.

A shakespeare-i kép még elbírja a képzelet további játékait.

Ha már úgyis felnyitották azt a kisajtót – a visszafelé is szolgáló kisajtót – az élet és a halál tartományai között, idézzünk közéjük mi is egy rabot. Képzeljük el: ha Móricz Zsigmond akkor még élt volna. (És mért is ne élhetett volna? hisz csak oly ostoba véletlen volt az a vérrög, amely két évvel azelőtt megölte, akár egy fejére hulló cserép). Ha Móricz akkor még élt volna, Sopronkőhidára kerülhetett volna ő is, könnyen.

Képzeljük el, hogy Móricz ott ül közöttük. Mintha élne.

A szellemidéző jelenet így lesz teljes.

Móricz, utolsó éveiben a nagy spiritiszta, sima rutinnal kormányozza oda, a közös cellába, a magyar történelem véres árnyait. S az asztal körül ott várnak rájuk, szakállasan, a holnapi árnyak.

Az lett volna csak a szellemidézés!

S ha most olvashatnánk egy Móricz-regényben.