Aki elveszíti életét, megnyeri azt

Császár István leírja egy novellában, hogy hogyan semmisíti meg egy író, gondosan és közönnyel, élete munkáját, két szekrényre való kéziratát.

Tegyük fel – miért ne? hiszen az én-novelláknak valami alapjuk mindig van –, hogy a novella arról tudósít, ami a novella írójánál tényleg megesett. Ki tudja, milyen értékek mentek veszendőbe? Hiába nézünk most már a papírok után a szemétleeresztő aknába. Vállunk mögött a leselkedő utókorral. – Most már mehettek mindnyájan a szeméttelepre guberálni! – utasítja el a kíváncsiskodókat az író.

A rengeteg teleírt papír elpusztításának a története ez a négyoldalas novella. Sűrű, mint egy kristályosodási pontig telített oldat. Avagy maga a szemünk előtt alakuló kristály. Már majdnem absztrakció. Ha hiszünk az írónak (és miért ne hinnénk?), tengernyi papírtömeget emésztett fel. Abból lett hát ez a töménység. Az evangéliumi paradoxonokra gondol az olvasó: aki elpusztítja életművét, megnyeri azt. Mert lám, ez a novella egy autodafén át lépett az életbe.

A módszer, persze, kockázatos.

Nem is merném minden írónak tanácsolni.

Elképzeltem Ikszet vagy Ipszilont, amint áll az emésztőakna szájánál, és eregeti bele a harminc vagy negyven kötetét. Hány nyomdai ív! Hányszor 40 000 en! Egy boldog feltámadás reményében… Regényfolyamok, regénygleccserek szakadnak bele a szeméttárolóba. A drámaíró trilógiákat suvaszt le. Egy boldog színpadi repríz reményében.

Az írott-betű-pusztítás leendő analitikusainak figyelmébe

Az előző jegyzet folytatása

Mindnyájan tudjuk, írók különösen (csak jólneveltségünk tiltja, hogy bevalljuk), hogy az írott betű elpusztítása vadul kellemes érzetekkel jár. Az ideggyógyászok annak idején vitatkoztak azon, hogy élvezett-e Matuska Szilveszter, amikor vonatot robbantgatott. Nem tudom. De hogy akik az alexandriai könyvtár elhamvadását nézték – hogy ég oda az antik világ tudománya, költészete, többek közt a görög drámák kilencven százaléka –, hogy azok valami bizsergető izgalmat éreztek, azt szinte biztosra veszem. Ki ne tapasztalta volna efféle kéjnek a szikráját, amikor nagy fáradsággal összekörmölt kéziratát egy határozott mozdulattal összetépte és a papírkosárba dobta. (Pláne, ha tűzbe!)

Miért féltjük a takarítóasszonyokat beengedni írói munkaszobánkba? Mert senkinek sincs az arcára írva, hogy egy nagy halom rendetlen kézirat láttán nem ébred-e fel szívében az írott-betű-pusztítás ősi szenvedélye. A pusztítást olyan önfeledten végezhetik, hogy később a kérdezősködésre – „hogy vajon nem látott-e, Mariska néni kedves, egy ilyen meg ilyen színű teleírt füzetet?” – a legjobb lelkiismerettel képesek a fejüket rázni. Nem is tudják, miről beszélünk. (Mint Agave királyné, aki dionysosi mámorából felocsúdva mit se tudott arról, hogy fiát szétmarcangolta, holott a véres fejet még kezében lóbálja.)

És ki tudja, hogy a nagy Rostálók (kritikusok, cenzorok) elhivatottsága mélyén vajon nem munkál-e hasonló ösztön, a társadalmi hasznosság szintjére szublimálva?

Bizonyára lesznek a jövőben lélekbúvárok, akik kidolgoznak majd okos teszteket az emberi szív e rejtett csücskének a szondázására. – Ha tüzet lát, mi jut eszébe? – Kézirat. – Nagyon helyes. És ha remekművet olvas, mi jut eszébe? – Tűz! tűz! tűz!

Ezek a lélekbúvárok hasznos dokumentumot fognak találni Császár István önelemző novellájában. Mert persze mégiscsak a saját kézirat pusztítása az igazi.