A feltámadás kétes reményébenReggel, az újságban olvasom, hogy meghalt Sz. A műveiből elég jól ismertem, személyesen alig. Egyszer jártam nála. Szellemének a varázsa akkor megkapott… Délben telefonon beszélek egy barátnőmmel. – Magára gondoltam ma reggel – mondja. – Ezt jólesik hallanom. – Amikor láttam az újságban, hogy Sz. meghalt, gondoltam, biztosan fog írni róla egy szép nekrológot… – Nem vagyok funerátor – mondom gyorsan, hogy minél hamarébb elvágjam (elfojtsam) ezt a témát. Utána gyors számvetés. Hányszor beszéltem temetőben? Háromszor, négyszer… Ötször… Összesen ötször és egyszer Genfben, az hat. Hány halott barátomról írtam? Mindegy. A szerepem, lám, megvan: a bús emlékezőé. Egy aranyszájú halottsiratóé. A számból kilógó szalagra az van írva: „emléked örökké őrizni fogjuk”. Mintha csakugyan egy sírba tekintettem volna bele. A magaméba.
*
– Mert tudd meg, hogy az igazi sírod az lesz, az a skatulya, amelyikbe életedben már beledugtak… – Hadd kérdezzük meg itt a skatulya szélén, hogy szellemednek innen lesz-e feltámadása? Híven a szerepemhez, így fogalmazgattam a sírbeszédet, a fölött a skatulya fölött, amelyből kivillanni láttam az arcomat. |