Szolidaritás

„Közöttünk vagy, élők élőt szeretnek.”

Vas Istvánnak ezt a sorát különösen szerettem mindig az Egy szerelem három éjszakájában. Szinte úgy szól, olyan lélekemelően, mintha egy angyali kórus énekelné. Olyasmi csakugyan: a költőtársak vigasztalják a költőt egy levágó, rossz kritika után. Egy denunciáló kritika után. A kritikából huhogó halálra felel az élők szolidaritása:

Rossz pillanataimban szinte észrevétlenül fakad fel bennem ez a sor, megszólal a dallama, hozza fel a vigasztaló szavakat valahonnan a mélyből, ahol az élet rejtett tartalékai vannak.

Ha vannak verssorok, amelyek fényélménnyel járnak – ez az. Mindjárt világosabb tőle a világ.

Aztán megleltem egyszer a párját. A fényes sorhoz a sötétet. Egy zagyvarékasi népi gyűjtésben.

A szerető után bolygó halott legény éjfélkor bekiált az ablakon, ahol világosság ég, mert halott van a háznál – cimborát keres. „Hólt komám, gyere ki!” Majd így hívogatja:

És a halott hallja a hívást, mozdul…

Vajon nem éppen olyan vigasztaló sor-e ez is, mint a Vas Istváné? A szolidaritás vigasztal. Talán egyedül ez. A halálban is.