Halál – születés

A Vigíliában olvasom a halálról szóló emlékezést. Amikor eljutok ahhoz a mondathoz (Szent Pál korinthosziakhoz írott leveléből idézet ez), hogy „a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul” – hirtelen kezd feltűnni emlékezetemben egy friss álom, ma éjszakáról…

Az egész álombeli történetet nem bírom felidézni (bár tudom, hogy voltak előzmények), csakis azt a mozzanatot, amelyet előhívott Szent Pál mondata.

Adva van egy házaspár (nem bírok rájönni, hogy ki is volt ez a házaspár) és a házuknál egy halott püspök. Meg akarják nekem mutatni a halottat, én igyekszem eloldalogni, nincs sok kedvem meglátni. Végül is maradok, miért ne? nincs a halott látásában semmi különös. A halott egy nem túlságosan nagyméretű göngyölegben van. Egy akár ölbe is felvehető batyu. Azt hiszem, így is hozzák, leteszik a földre, és elkezdik kibontogatni. Amikor feltakarják az arcát, egy nagy férfifejet látok, sebek foltjaival, s tudom, hogy ezek már a pusztulás jelei. Ahogy beszélgetünk, a halott fej alig észrevehető mozdulásokkal fordul a beszélő felé. A szeme csukva, hullafoltjaival, de – ha jól emlékszem – halk szavakkal részt is vesz a beszélgetésünkben. Ez nem lep meg. Hogy értelmesen mozdul a feje, az inkább. De nem tartom sem megdöbbentőnek, sem csodálatosnak, csupán megerősíti, amit amúgy is tudok, hogy a halottak élnek. Aztán a házaspár visszacsomagolja a halott püspököt (honnan tudom, hogy püspök? hiszen semmi ornátust nem láttam), és akkor meg azt nem értem, hogy hogyan zsugorították össze a testét, vagy hogyan hajtogatták össze a végtagjait, hiszen az egész göngyöleg alig nagyobb annál a fejnél, amit láttam.

Most, hogy a Vigília olvasása közben felmerült bennem ez az álomepizód, pontosan tudom, hogy hol láttam én effajta göngyöleget.

Tegnap délután az Edit Piafról szóló filmben. Az utcán szülte őt az anyja, az újszülöttet egy pillanatra sem látjuk, csak egy pokrócba csomagolt valamit.

Ez a csomag, melyben egy új élet van, ez tért vissza az álmomban egy friss halottat rejtve magában.