Majomszeretet

A majmok nem hagyják, hogy elvegyék mellőlük halott társukat. Védik, őrzik. Az élőt nem őriznék, ezt igen. A döglött nőstény majomért tovább verekednek a hímek. Éppúgy kell nekik, mint az élő. S a nőstény majom hurcolja magával elpusztult kicsinyét, a teljes dekompozícióig. Egy kis szőrös csomag. Amíg ez megvan, minden megvan.

Az ember rájött, hogy a halottakat el kell temetni. De azért minden temetési szertartásban újra meg újra lejátszódik az engedem-nemengedem drámája. Mintha még ma is, minden temetésen meg kellene küzdeniök a halottvivőknek a halottért. Ez néha brutálisan ki is fejeződik, sikoltásokban, kisebb-nagyobb ellenállásban. De ha minden a legnagyobb rendben megy, akkor is lélegzetelállító a pillanat, amikor a koporsót megfogják, felemelik. Azok az idegenek!… A francia gyászszertartásban ma is ez a főaktus, nem a sírbatétel, hanem a test felemelése.

Győz a civilizáció, persze, de a hozzátartozók úgy érzik, most volna itt a pillanata az ellenállásnak. Jobban mondva: most lett volna… Mert, közben a ceremónia átvitt a „holtponton”. Gyorsan, kimérten, szabályszerűen.

Ki tudja, talán a legkisebb bizonytalanság és ügyetlenség elég lett volna, hogy feltörjön a majomszeretet.

Ha a küszöbön megbotlanának vele…

Lehet, hogy elég volna a halottnak egyetlen szava: „ne engedjetek!”

Várják is ezt néha. Ezt a szót. Csak ezt várják.