Még egyszer

G. I. temetésén. A gyászbeszéd kiemeli, hogy hogy szerette a menyét és az őt. Így is volt. Közben eszembe jut, hogy a menyének tegnapelőtt volt a premierje. (Egy színésznek a bemutatója előtt lehet-e személyes ügye, gondja? beteg gyereke? halottja?)

Az anyám egy keddi napon halt meg, pénteken temettük, s én utaztam vissza Pestre, hogy szombaton ott lehessek az Operában a C’est la guerre premierjén.

Pontosan összevágott minden: halál, temetés, a vonatok menetrendje.

Mondta is valaki nekem később (ki is mondta? valaki, aki jól ismerte anyámat – de ki volt az? bizonyára meghalt már ő is) azt a szíven ütő gyanúját mondta, hogy az anyám maga mérte ki a halála napját úgy, hogy én még felérhessek Pestre a premierre.

Arra még emlékszem, hogy aki mondta, ezt nem rejtett vagy nyílt szemrehányással mondta, hanem éppen csendes csodálattal – hogy lám, mire nem képes az anyai szeretet.

(Emellett szól az, hogy anyám a keddet mindig is úgy emlegette – hol tréfásan, hol komolyan –, mint az ő baljós napját. Emlékszem, meg is kérdezte tőlem a halála napjának reggelén: milyen nap van ma? – Még gondoltam is rá, hogy nem kéne-e szerdát mondanom. – Kedd van – mondtam. Erre aztán nem szólt semmit.)

Szántszándékkal halt-e meg azon a napon? Lehet. Olyannyira birtokában volt egész életében (és az utolsó pillanatáig egyre fokozódóan) a szellemi és erkölcsi erőknek, hogy én is fel tudom tételezni róla, hogy magában számvetést csinált: jobb lesz, ha nem ragaszkodik tovább az élethez, a fiának dolga van Pesten, a hét végén pláne premierje, és itt ül az ő ágya mellett, tűkön ül: meghal-e a mama, vagy megint összeszedi magát?…

A számvetésbe nyilván súllyal esett az is, hogy kedd van, a Rossznak a napja, s ha péntekig eltemetik őt, szombaton utazhat a fia.

S csakugyan: úgy ment minden, mint a karikacsapás. (Mint amikor iskolába indultam, és be volt csomagolva a tízórai, vagy amikor kollégiumba mentem, és ki volt tisztítva minden ruhám és előkészítve a padlásról az utazóláda – csakugyan, egyetlen olyan esetre sem emlékszem, hogy miatta valahonnan is elkéstem volna, vagy félnem kellett volna, hogy elkésem. Ahányszor csak hazulról elutaztam, a vonat indulása előtt háromnegyed órával mindig hallatszott a jó előre megrendelt konflis lovának patkódobbanása a ház előtt. – Hó! – kiáltotta a kocsis. – Mehetünk, itt a kocsi! – mondta az anyám. Hát utoljára is valahogy így volt.)

 

*

 

Szombat este aztán szmokingban feszítettem az Operában. Miután jó néhányszor engem is kitapsoltak, az összezárult függöny mögött, a szerzők és az énekesek összeölelkezése közben, Nádasdy Kálmán egy egyszerre gratuláló és kondoleáló mozdulattal megrázta a kezem. S az élet végleteiről mondott valamit, hogy a művész életében az élet végletei együtt járnak. És szokása szerint Goethét idézte. Azt hiszem azt, hogy „Himmelhoch jauchzend, zu Tode betrübt”.

 

*

 

Most, hogy G. I. temetésén mindezt megint nyugodtan végiggondolhatom – azt a tizenegy évvel ezelőtti keddet, szerdát, csütörtököt, pénteket, szombatot –, egyszerre csak eszembe jut, hogy Váradról hazajövet, és a premier után csak neki tudtam elmondani, ami történt, neki mondtam el – G. I.-nek.

Az ő jelenlétében lám, most is végig tudtam magamban mondani.