Közömbösség – közömbös ég

Tisztán emlékszem arra a nyári kora délutánra, vakbéloperáció után feküdtem otthon, amikor sikoltva nyitotta ránk az ajtót M., hogy az apját („apikát” – így hívta) megölte egy szívroham a törvényszék folyosóján. Most, ebéd után. Hivatalába ment volna vissza az apja. Ott találtak rá, holtan, az ablak kilincsét görcsbe szorult keze még fel akarta tépni, az anginás fulladásban, levegőért… Mindezt a szomszéd szobában zokogta el a lánya, hitetlenkedő kitörések közt, hogy mondjuk mi is: ez nem lehet igaz. Én meg csak bámultam ki az ablakon, a zavartalanul sütő nyári napra, és azt kérdeztem magamban, hogy most vajon történik-e valami? Mert ilyenkor azért lehetne egy kis napfogyatkozás, gondoltam.

A macskaköves utcán zörögve ment egy szekér, kifelé a szőlők felé. Jött a püspökfürdői vonat is, pontosan, és szokása szerint hosszan sípolt a kanyarban a szemafornál.

Később, vagy két évtizeddel később Gorkij és Csehov leveleiben olvastam valamit, ami pontosan arról szólott, ami bennem is felmerült azon a kora nyári délutánon. (Hogy Csehov írta-e vagy Gorkij, nem emlékszem – leveleiknek, akárcsak a barátságuk e szakaszában írott drámáiknak is, közös tulajdonsága, hogy a két szuverén nagy szellem egymást tükrözi bennök. Mintha az egymásra találás örömében egy közös testvérség jegyeit szerették volna felmutatni.) A levélben valami elviselhetetlenül fájdalmas sorsról van szó, amelynek tragikumát mindennél jobban fokozza, hogy közömbös ragyogással, némán süt a Nap fölötte…

Ezt kell megtanulnunk, hogy drámát írni tudjunk, ezt a közömbösséget. Úgy rémlik, még ez is benne volt abban a levélben.

Azóta figyelem, hányszor, de hányszor felmerül előttem megint ez a kép. A legkülönbözőbb olvasmányaimból. Mostanában is két versben találkoztam vele.

Toldalagi Pálét az ÉS-ben olvastam. Egy lelőtt vad láttán írja, émelyegve („vére szétmaszatolt eper”) és lázadozva az áldozat sorsán, és általánosítva, mert örök áldozat ezé a vadé (az is a vers címe: Az örök áldozat).

Emlékszem én is. Azon a délutánon is ugyanaz volt a vonatfütty, a szekérzörgés, a napfény – ugyanaz, mint máskor.

És itt is, ahogy azt Gorkij vagy Csehov megfigyelte, a közömbösség telje: a közömbös ég. A Kozmosz változatlan csendje és rendje…

Zelk Zoltán összegyűjtött verseit olvasva, újraolvasva, a régi – a háború küszöbén írott – kötetében találom ezeket a sorokat:

A kép, amin Zelk felindul – most jövök rá – dantei kép. A pokolbaszállás első lépcsőjénél Dante felnéz az égre, és észreveszi a Hallgató Napot. Úgy látszik: ezt felfedezve érzékeljük csak igazán a lét mélységeit. Hogy ott vagyunk, lám, oda jutottunk, ahol a Nap hallgat. Dove’l Sol tace.

Zelk is egy ilyen pokolküszöbön biztatja szóra a felháborító némasággal hallgató Napot.

…Ki tudja? Talán volt valamikor egy olyan Édenünk, ahol a Nap még szólt hozzánk, beszélt. S ezért lep meg, azóta is, bajban és gyászban, a hallgatása. Lehet.