Halál – nem ér a neved72. júl. 22. Az ÉS közli Kónya utolsó versét. A kórházban írta, ott a dátum is: július 9-én. Szép vers. Másnap vagy harmadnap halt meg. Hazáját szólítja a versben, az anyanyelv bölcsőjét emlegeti, ez ringatta őt is, erre emlékezik. S végül így fejezi be a verset: „majdan haló poraimat se engedd ki soha zárt tenyeredből.” Majdan – mintha kicsit öblösen zengene Berzsenyi szava e puritán versben… Majdan – fordított távcső, a közeli Halál visszaugrik ettől a szótól a végtelenül messzi szemhatárra… Majdan haló poraimat – ódai reminiszcenciájú szavak az elmúlásról. Megszólítják, és – költői rafinériával – mindjárt érvénytelenítik is a költő ágya szélén ülő, szíve felé tapogató Halált. Megszólítják és kitelepítik őt – a Halált – a költői szólamok régiójába. Az Érvénytelenbe. Milyen ravasz és megható szómágia ez! Majdan haló poraimat – a megidézett Anyanyelv segít most elűzni a félelmeket. Tündéri áldott praktikával. „Ne félj a Haláltól, nézd, ő is csak egy szép frázis” – súgta az Anyanyelv, és a költő megnyugszik. A Halál, az a bizonyos klinikai, nincs is. Messze van. Messze, messze… A Halál még valahol a XIX. század első évtizedeiben járkál, csizmásan, vitézkötéses dolmányban. – Sokára fog az még ideérni, kisfiam. – Mikor? – Majdan – suttogja az Anyanyelv –, majdan… Mert így szereti a mi halhatatlan Anyánk az ő halandó költő fiait. |