Halotti beszédek

Roger Mehl, francia filozófus, az öregségről és a halálról szóló könyvét annak az élménynek az elemzésével kezdi, amely az élőt elfogja a halott láttán. „A hulla jelenléte, a környezetében idegenné váló testé, amelynek alkotóelemei elválnak egymástól, ez tesz bizonyságot mindarról, ami meglepő, ami csodálatos s ami törékeny abban a szintézisben, ami a személyiség volt. Csak amikor ez a szintézis feloszlik, akkor észleljük teljes világossággal, hogy mi volt a rendkívüli ebben a kivételes sikerű együttesben. A halál nyilvánvalóvá teszi az egyéniséget, mert az élő létezőt egyénisége arányában sújtja.”

A magyar irodalom szintén egy ilyen bizonyságtevéssel kezdődik – „látjátok feleim…”

Ez is pontosan a holttest, az „idegenné váló test” jelenlétére utal, annak porrá és hamuvá hullására.

Ehhez fogható siratót – sokkoló erejében a Halotti beszéd indításához foghatót – még egyet ismerek; azt a verset, amely Zelk Zoltánnak a Lélek panaszaiból című korai kötetében olvasható. Ez aztán csakugyan pontosan ott ragadja meg a halállal szembesítés élményét, ahol – Mehl szerint – annak a központja van:

 

Azt hittem fény vagy, szín, sugár… hinném már, hogy anyag? hinném, hogy bél, máj és vese rothad bőröd alatt?

 

A versben felszínre kerül az a másik, az a homályos élmény is, amely letagadhatatlanul és bevallhatatlanul körüllengi a halott látásának primér sokkhatását, s ez annak a szemérmetlenségnek a tudomásulvétele, amellyel a halál kiszolgáltatja a holtat az élők fürkész tekintetének.

„Látjátok feleim” – e halottnézésre biztató szót Zelk verse nem hagyja válaszolatlanul. E „látásban” az értelem kapitulál:

 

…itt fekszel, tapintlak és látlak s nem értelek.

 

Úgy látszik, könnyebb a feltámadást elhinni – mert látva és tapintva Krisztus testét, még a hitetlen Tamás is elhiszi a feltámadást –, könnyebb, sokkal könnyebb, mint az érzékelésnek ugyanilyen próbái mellett („tapintlak és látlak”) elhinni a halált és megérteni azt, aki meghalt.

Ez meghaladja a hitünket, ez meghaladja az értelmünket.