Esprit d’escalier (Példa)

Aki kezelte, majd a tanítványa, a munkatársa volt. Hogy elbúcsúzott tőlük, az utolsó s minden eddiginél nagyobb adag morfium előtt, kicsit mindnyájan zavarban voltak. Munkájuk újabb csődje az, hogy ő most meghal, a professzor. S micsoda iróniával adta be neki a sakkmattot a sors! Annak a betegségnek a neve kerül most a halotti levelébe, amelynek az ellenszerét kutatta… A morfium már hat. Az önemésztő gondolatok eltűnnek. És eltűnik a kórházi szoba is. Egy hegyi úton megy lefelé, körülötte virágos mező. Gyerekkorában járt erre. Boldog, hogy ráismer, futni kezd a magas fűben. Egy hangot hall, egykori cselédjük hangját, valami virág nevét mondja, ismétli. A meglepő az, hogy latinul mondja. Egy útleírásban olvasott egyszer erről a növényről, s akkor foglalkozni is akart vele, de ez valahogy elmaradt. Most az egész mező tele van ezzel a növénnyel. A dajkája ott hajlong, ezt szedi. A letépett szárak végén valami sárga nedvesség gyöngyözik. Megint hallja az öregasszony hangját: – Nem hagylak meghalni, kisfiam.

Milyen jó is, hogy itt van a dajkája. Nem lesz semmi baj. S mindjárt elfogja az a ritka és semmi mással össze nem téveszthető izgalom, amely a felfedezéseket szokta megelőzni.

Szólni kéne a tanítványoknak meg a munkatársaknak, hogy próbálják ki ennek a virágnak a nedvét. Egészen biztosan tudja, hogy most jó nyomon van.

De a tanítványok meg a munkatársak fenn állnak a hegy gerincén, s egyre kisebbeknek látszanak. Azért kiáltott egy nagyot feléjük, de azok teljesen értelmetlenül bámultak rá vissza. Így hát folytatta az útját lefelé a völgybe, ahol széles, fehér ködfelhő úszott.