Függöny a szélben

Maupassant életrajzát olvasom. (Életrajzát? Ami érdekel benne, az nem a vidám párizsi aranyifjú élete, nem a sikeres és gazdag íróé, aki saját jachtján hajókázik Azúrország partjain, hanem a zárt intézet lakójáé, azé a sovány, ősz, hirtelen megöregedett tébolyultté, aki a rohamot közeledni érezve, udvariasan, maga kéri a kényszerzubbonyát, nehogy az ápolóját megütni találja… Az életrajzában a halála rajza, az érdekel. (A mohó ujjak, egyből erre lapozva, elárulták érdeklődéseim igazi természetét.)

Itt olvasom, hogy a halála előtt az elmekórház udvarán üldögélt egy reggel. Nyár volt, kora nyár.

Már régen nem érdekelte a világ. Semmi sem érdekelte a világon. Feljegyzésre méltó, hogy egyszer a szerelmének a hangját hallva, megmozdította a fejét.

De ezen a nyári reggelen felébredt figyelemmel nézte a nyitott emeleti ablak függönyét, ahogy a szél azt könnyedén lebegtette.

És még azt is feljegyzik, hogy mosolygott. Így nézte a szélben lengő függönyt az ablakon.

Esküdni mernék, hogy fehér volt a függöny.

Esküdni mernék, hogy úgy nézte, mint halálraítélt a meglengetett fehér kendőt.

Bizonyára azt remélte, hogy most majd kegyelmet kap.