Kocsonyázott márkinő

Azzal kezdődött, hogy észrevettük: a halottnak nő a körme, kiserken a szakálla.

Ma már tudjuk, hogy szívét, máját, vérét kivehetjük, és egy másik szervezetben működtethetjük tovább. Élnek.

Miért tételezzük fel, hogy épp a személyisége nem él? A tudata? Lehet, hogy él. Csak éppen egy holttá nyilvánított személyiségeként és tudataként.

Miért lett híres XV. Lajos szava, amelyet Pompadour márkinő halotti menetének elindulásakor mondott, a versailles-i palota ablakából látva, hogy zuhogó esőben mennek a koporsóval Párizs felé? – „La Marquise n’aura pas beau temps pour son voyage”. – Hogy miért lett híres? Nem azért, mert paradoxiaként hat, szomorú viccként, egy koronás fő dilinyós megnyilatkozásaként, hanem azért, mert mindnyájunk lappangó meggyőződését fejezi ki. A finom márkinő holta után se szeret esőben utazni.

A halál mint őskori légyre a borostyán, ránk cseppen, ránk fagy – de ki tudja, hogy még hány órán vagy hány évezreden át szemlélődünk ki ebből a burokból?