Az élet: infinitézimális túlélések szériája

Rosszul ébredtem. S amikor felébredtem, visszaemlékeztem, hogy rosszul is aludtam. Hogy is volt? Halálfélelmem volt talán, csak elfüggönyözte valami álom? Vagy álmodtam a halálfélelmet?

Az volt az érzésem, hogy ma éjszaka valamit túléltem. De mit? Talán egy vérrögöt, amely átsuhant a meszesedő érfalak szkillái között.

Felhívtam, akit legközelebb éreztem magamhoz. – Hogy vagy? – kérdeztem tőle, pedig én akartam elmondani, hogy nem voltam jól. – Mit akarsz? Korán van. – És letette a kagylót.

Kicsit hápogtam. (Légszomj, burleszk szinten.) Az ilyesmibe már régóta nem halok bele. Túléltem.

Mindjárt utána túléltem még egy újságkritikát is.

Aztán egy biztatóan tele doboz altatót és a konyhában a gázcsapot…

A zebrán, egy ügyes szökkenéssel túléltem még egy Polski Fiatot.

Túléltem, hogy megpróbáltam előleget kérni. (Negyedik emelet, nyitott gang, de túléltem.)

Az éjszakai vérrögre tekintettel nem akarok többet zsíros ételeket enni. Vízben főtt pontyot rendeltem. Egy szálka a végén majdnem a torkomon akadt. Túléltem ezt a pontyot is.

S az állomáson a felzengő vasúti síneket.

És hogy a vonaton, fakó fényű lámpák fényénél láttam az ingázó országot, erős sörszagban.

Amikor aztán a többiekkel együtt inni mentünk a folyóra, csak az utolsó pillanatban vettük észre a hatalmas terepjáró autót a nádban. Reflektorfénynél vadásztak ránk. De én jól futok. Azt álmodtam, hogy túléltem.

Szerencsés napom volt ez a mai. Ma én éltem túl azt, amit a halálozási rovat tanúsága szerint igen sokan nem éltek túl.