„E szív sebeit bekötözni…”

Philemon meghalt. Baucis már telefonált a temetkezési vállalatnak. Mennyi idő telt el azóta? Nem lehet tudni. A nagy ingaórát is megállították. Csend van. Olyan csend, mint ahol halott van a háznál.

Philemon. Mit mondtak? Mikor jönnek?

Baucis. Nem kell idegeskedni. Majd jönnek.

Philemon. Gyalog is mehetek. Miért? olyan nagy csoda volna, ha a klinikai halál állapotában a magam lábán mennék el a krematóriumba? Jó, mondjuk, a körzeti orvos kíséretében.

Baucis. Ilyen vagy még most is. Eszedbe se jut, hogy én is elkísérhetlek.

 

Kis csend. Majd

 

Philemon. A kivégzésnél sincsenek ott a hozzátartozók.

Baucis. Miféle kivégzésről beszélsz? Ágyban haltál meg. Csendesen elaludtál.

Philemon. Egyre megy. Hidd el, Baucisom, egyre megy.

Baucis. Neked mindig az volt a bajod, hogy szerettél mindenért másokat tenni felelőssé… Ha valami nem úgy ment, amint szeretted volna, már elkezdted: igen, mert összefogtak ellened, intrika, a klikk! Most azt találod ki, hogy kivégeztek. Te sohasem bírtad elviselni azt a gondolatot, hogy egyes-egyedül te vagy a bajaidnak az oka.

 

Csend

 

Baucis. Egyszer ezt már meg kellett mondani neked. Nem kell megsértődni.

De Philemon, úgy látszik, megsértődött. Mint mondani szokás: teljes némaságba burkolózott. Hiába szólongatta őt aztán Baucis, sírva.

Philemon az egész temetés alatt is konokul hallgatott.