Majdnem búcsúmorfondírozásként

Nem tudom, hogy amit én érzek, megfelel-e annak, amit mások éreztek öngyilkosságuk előtt. Hogy az elkeseredésnek ez a foka már elegendő-e a végzetes tetthez? Igen vagy nem? Hátha ez csak egy szellő, míg másokban ilyenkor már egy vihar dúl? S ha most mégis öngyilkos leszek, lehet, hogy alaptalanul volnék öngyilkos. De vajon honnan tudjuk, hogy nem éppily alaptalan-e minden más öngyilkosság is? A Karenina Annáé? Ha az a döntő pillanat elsuhant volna döntés nélkül, például a vonat elment volna az orra előtt?… S ha József Attila vonata is elmegy a szárszói állomáson, miközben ő a váltóőr kisfiával golyózik? Vajon megvárták volna-e a következő vonatot?… Honnan tudjuk, hogy G.-nek vagy S.-nek minden oka megvolt-e rá, hogy lecsússzon az ablakpárkányról, vagy csak éppoly kevés okuk volt, mint most nekem? Hátha csak egy múlékony rosszkedvhez járult az alkalom hirtelen kísértése…? S honnan tudjuk, hogy éppúgy, mint mi most, ők is nem voltak-e zavarban afelől, hogy mi a komoly elszánás az öngyilkosságra, s mi a játék a gondolattal? S honnan tudjuk, hogy nem épp e zavar tekinthető-e az öngyilkosság előszobájának, ahonnét kilépni csak a mélybe lehet? Illetve a sínekre.

Vegyük a fordítottját: a szenvedő Jóbnak ugyebár minden oka meglett volna rá, hogy öngyilkos legyen? S nem lett az. S hány efféle példát tudnál felsorolni, gyógyíthatatlan betegségben szenvedő ismerőseid közül, akik ráadásul közönyös-gonosz családban élnek? S nem lesznek öngyilkosok.

Tehát nem az objektív körülmények számítanak.

Akkor mért vizsgálod azt, hogy vajon ez a szubjektív rossz közérzet elegendő-e már a tetthez, igen vagy sem?

Ha megteszed, megteszed. Punktum.

Akik túlélnek, tudhatják: neked ennyi elegendő volt.

Micsoda apró sérelem esett annak a tisztnek az önérzetén, aki Dantonnak azt mondja: Tanulj felőlem jobban vélekedni, polgár! – s főbe lőtte magát. Nem nevezték ki tábornokká. S ezt nem bírta elviselni.

És mi kellett Empedoklésznek ahhoz, hogy az Etna kráterébe lépjen? Alig valami. Talán semmi. Hisz mosolygott. Mosolygott!

És a Hídavatás éjszakáján megjelenő árnyalakoknak mi kellett, hogy annak idején a Dunába veszítsék maguk? Egyiknek némi unalom, a másiknak némi kártyaveszteség, a csizmadiainasnak félelem a megveretéstől.

S tudta-e valamelyik is, halálos biztossággal, hogy elegendő oka van-e a tettre?

Éppúgy nem tudta, mint te most. Mint én most.

Kérded, hogy vajon motiválva van-e az öngyilkosságod?

Persze – ha kérdezed.

 

*

 

Köszönöm, igazán nagyon kedves vagy, hogy ezzel a hosszú dumával lebeszéltél róla.