Beszélgetés a tele kofferról

– Hasonlítsd össze a két Oidipusról szóló tragédia végét. Az Oidipus királyét az Oidipus Kolonosban végével. Oidipus király a kifolyt szemének véres gödreivel kacsint ránk utolsót – „látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk?” (Nem viccelek, majdnem szóról szóra ezt mondja a kórus a tragédia legvégén, Oidipus nevében, első személyben.) A család és a nézőközönség ott marad ennek a látványnak és tanulságnak a döbbenetével. A hős pedig, a szerencsétlen Oidipus király, elindul a száműzetésbe, tapogatózva.

– És az Oidipus Kolonosban végén?

– Ott is búcsúzik Oidipus. De milyen megbékéltető vég ez. Vége van a száműzetésnek. Mehet meghalni.

– Happy end.

– Nem jár messze tőle. „Boldogan zárta ő le az életet, ne sírjatok!” – mondja most a Kórus, a tragédia vége felé, amikor megtudjuk, hogy a csalogánydallal teli kolonosi ligetből nem jön ki többé a Vak Király.

– A tragédia persze ott volt a csúcson, az elsőben, az önpusztítás pillanatában.

– A tragédia ott, igen, az ember itt… Ugyanezt láthatod különben a Lear királyban is. Csak éppen Shakespeare egyetlen műbe tömörítette a sorsnak ezt a kétlépcsős beteljesedését: előbb kiömlik a vér, velő, szemkocsonya – s aztán a halál már szinte happy end. Lear király, aki a színdarab közepén a lányai felnagyított árnyképeivel küszködik a viharos éjszakában, éppoly távol van a két felvonással később csendesen elhónyáló Lear királytól, mint a számkivetésbe induló Oidipus király a halálba indulótól.

– S mi történik közben a királyokkal? A tragikus csúcs és a fizikai elmúlás között?

– Újra születnek.

– Amikor épp kialvóban az életük?

– Pontosan akkor. És így lesz aztán mégis tragikus csúcs az elmúlásuk is. Ezért nem zavartalan az a bizonyos happy end a megboldogult király halottas ágya körül.

A halál ugyanis újjászületőben levő királyokat ragadoz el: egy vénségére szépreményű Oidipust, egy gyermeki luciditású Leart… Ismered Bartók könyörtelenül banális utolsó mondatát, azt a búcsúszót, hogy tele kofferral kell elmennie?

– Az olyan kivételes embereknek persze még akkor is akad ki nem adott kincsük…

– Kivételesek? Éppen ebben talán nem is olyan kivételesek. Hiszen semmi sem általánosabb annál, mint hogy épp indulás előtt kezdjük csak igazán megpakolni a koffert, úgy, hogy a végén már alig lehet becsukni. Félek, hogy az igazság rosszabb, mint ahogy Bartók mondotta: frissen megrakott kofferral indulunk.