Az alvó Boáz

Ha odaírjuk, hogy álom, mindjárt rendben van, az olvasó megnyugszik.

Hát írjuk oda!

Mint ahogy Victor Hugo odaírta a legcsodásabb szürrealista képe elé, hogy Boáz álmodott – „et ce songe était tel” –, s utána következik a látomás a hasából égre növő tölgyről, s ezen a muzsikáló királyról és a tetejében a haldokló istenről. (Mi ehhez képest az esernyő és a varrógép találkozása a boncasztalon?) Ezek az elemek egy bizonyos rendszerben már eleve összefüggtek, mármint a bibliában.

És mégis: álom és biblia csak a kicsinyhitűek megnyugtatására szolgál, a csodálatos kép autonóm költői invenció, egy olyan salto, amelyhez minden költőnek joga van, akár feszít ki hálót maga alá, akár nem.