Hypnos és Thanatos

Álom és fátum

Van, aki a Szükségszerűséget, a Fátumot, az Eleve Elrendelést látja minden esemény mögött. Nekem fordított a látásom: bármi történik, látom a véletlenek láncolatát…

A véletlenek láncolatán egyensúlyoz be életembe minden esemény. – Hopplahopp! – mondja – itt vagyok. – Pedig éppen úgy megeshetett volna, hogy ne legyen itt. De ha már itt van, ki vonhatná kétségbe azt a jogát, hogy úgy viselkedjék, mintha nem a véletleneknek köszönhetné ittlétét, hanem az öröktől fogva be lett volna írva a Világegyetem előjegyzési naptárába. Mert ami van, az benne volt a programban, ami nincs, az meg soha nem is volt benne a programban.

Ezt én soha nem tudtam elhinni. Hogy aki elbukott, az szükségszerűen bukott el, és hogy a győztes szükségszerűen győzött, hogy a jó jutalma is szükségszerű volt. Meg a rosszé is… Udvaroncok hízelgése ez a Valóság udvarában.

Mégis, van amikor elfogadom. Álmomban, igen. Álmomban mindig úgy érzem, hogy ami történik, amit látok, az szükségszerű.

Még egyszer se jutott eszembe álmomban, hogy másként is álmodhattam volna.

Az édes álom

Pillangó képében láttuk őt. Ott szálldosott a nádasban, az álmatlan Toldi Miklós feje körül. El-elrebbenti őt a szúnyog, a nádi világ sokféle hangja és kietlensége, és főként a fiú szorongása…

A pillangó képe: költői kép – így tanultuk – az álomról és az álmatlanságról. Szép kép, és pontos is, csak vissza kell fordítani az álom fiziológiájára.

És ősi kép, mítoszi. Erre is rájövök most, hogy elnézem a görög Álom-Isten szárnyas fejét (a londoni Monsell gyűjteményből).

Mert lám, a görögöknél is „tarka köntösű” és lepkeszárnyas lény volt az álom – az isteni Álom: Hypnos. Az álmatlan szemre ő úgy hozta az álmot, hogy pálcikájával megérintette, amitől a szemhéjak elnehezedtek és lecsukódtak. (Talán a pillangó szívókája ez, amellyel a virágmézet szedegeti? Lehet, ez is lehet. Hiszen ha az álom édes, mitől mástól volna édes, ha nem az álomméztől?) De hozhat álmot Hypnos úgy is, hogy rezegtetni kezdi a szárnyát az álmatlansággal küszködő ember feje fölött.

Ez is benne van a mitológiában.

Szalonta határában egyszer régen egy csöpp görög istent fogott egy kisfiú, lepkehálóval.

Jákob egy égi lajtorját álmodott. Aztán felébredt és felmászott rá

Lewis Mumford elmélete szerint (La Transformation de l’Homme c. művében írja ezt) az állati létből az embert az álom emelte ki. Az álomban tanultuk volna meg, hogy a valóság meghaladható.

Hogy túl is lehet jutni azon, ami van.

*

Az állat nem álmodik.

Biztos? De hiszen a vadászkutyák álmukban kergetik a nyulat. A lábuk gyors rándulásai, a fel-felcsaholásuk – mind erre vallanak.

De hátha csak a háziállatok álmodnak? Hátha az emberrel együttélésnek az ára az álom. Az ára vagy a jutalma.

Egy macska megmenti az életemet

Vonatról lekésni: biztató álom. Így mondja Freud. Ezzel nyugtatjuk meg magunkat, hogy egyelőre még nem visz el minket a fekete vonat a halálba.

Én a múlt éjszaka egy olyan metrószerelvényre vártam, amelyről tudtam, hogy temetői járat. Ez ki is volt írva. Amíg ott vártunk, a lányom valamin megsértődött és elrohant. Én utána. El is értem. De akkorra már macskává lett. Amíg sikerült megbékítenem – ölbe vettem –, elment a vonatom.

Akkor eszembe jutott a freudi magyarázat, így már álmomban is nagyon örültem, hogy lemaradtam a vonatról.

Megint egy álom

(csak 21-én jegyeztem le.)

Sokemeletes, igen elegáns szálloda valamelyik fölső emeletén laktunk. Kivel? Egy kellemetlen nővel, aki úgy rémlik, mintha feleségem lett volna, de nem tudom senkivel se azonosítani az életemből. Úgy látszik, ebben az álmomban láttam őt először. A szálloda pedig égett fölöttünk.

Jóval fölöttünk égett, a legfelső emeleteken. Lassan égett, mint egy fáklya. Vagy ahogy Róma éghetett, amikor Néró felgyújtotta. Az élet ugyanis folyt tovább a lángban álló szállodában. Csak éppen folyton lejjebb és lejjebb kellett nekünk is költöznünk.

Az asszony dühöngve csomagolt, hogy ne maradjon ott semmi, amikor leszakad a mennyezet. Akkor láttam, hogy milyen rossz természete van. Ez a tűzvész kihozta.

…Egyszer pedig ugyanebben a folyton égő szállodában meg vagyok híva ebédre, egy gazdag emberhez, (Őt se tudom senkivel se azonosítani, őt is ott láttam először.) Elmondja, hogy milyen előételek között választhatunk. Én valamire rámondom, hogy igen, mert úgy értettem, hogy tengeri rák vagy hal, s csak aztán jut eszembe, hogy biztosan hagyma lesz, mert azt mondta: „oignon”. (Tehát franciául beszéltünk.) Ekkor jött a pincér, hogy menjünk le a földszinti étterembe, mert ideért a tűz. Én a lángoló gerendák közt le is mentem, s ott vártam a vendéglátó házigazdámat.

Hiába vártam, nem jött. A vendéglátóm, úgy látszik, bent égett a tűzben. Én pedig ebéd nélkül maradtam. Ezen bosszankodtam is.

Különben, ott a földszinti étteremben akkor még minden a legnagyobb rendben volt.

Visszatérő álom

Egy szakadékban repülünk, és a sziklafalak alig vannak egy arasznyira a gép két szárnya végétől. Közvetlen alattunk is sziklák.

Pontosan tudom, hogy ez a halál torka, abban repülünk.

*

Most, hogy eszembe jutott ez az álmom – közben fogalmam sincs, hogy vajon ma éjszaka álmodtam-e, vagy hetekkel ezelőtt, de úgy érzem, nem is egyszer álmodtam; ki tudja, lehet, hogy minden éjszaka megteszem ezt a repülőutat – most, hogy felmerült bennem ez az álom, olyan jó érzés tölt el, hogy szeretnék mindjárt lefeküdni, és ezt álmodni megint. Ha sikerül, nagyon fogok figyelni, hogy aztán majd minden részletre pontosan emlékezni tudjak.

Akkor majd bővebben.

Az alvó Boáz

Ha odaírjuk, hogy álom, mindjárt rendben van, az olvasó megnyugszik.

Hát írjuk oda!

Mint ahogy Victor Hugo odaírta a legcsodásabb szürrealista képe elé, hogy Boáz álmodott – „et ce songe était tel” –, s utána következik a látomás a hasából égre növő tölgyről, s ezen a muzsikáló királyról és a tetejében a haldokló istenről. (Mi ehhez képest az esernyő és a varrógép találkozása a boncasztalon?) Ezek az elemek egy bizonyos rendszerben már eleve összefüggtek, mármint a bibliában.

És mégis: álom és biblia csak a kicsinyhitűek megnyugtatására szolgál, a csodálatos kép autonóm költői invenció, egy olyan salto, amelyhez minden költőnek joga van, akár feszít ki hálót maga alá, akár nem.

Pillanatok, éles fényben

Mint az álom foszlányai, úgy úsznak körülöttem a regény motívumai…

Regényt persze nem írok.

Bizonyára éppúgy jegyezgetni kéne őket, mint ahogy az álmukat szokták ébredéskor gyorsan feljegyezni az ágy mellé készített noteszbe azok, akik rákaptak, hogy legalább egy foszlányát az álmaiknak megmentsék.

Minden elfelejtett álom veszteség-érzéssel jár, azzal az érzéssel, hogy valamit elfelejtettünk, sőt: elveszítettünk. Az álom – pláne ha elfelejtettük – személyesebb tulajdonunknak látszik az emlékeinknél. Az emlékek a tárgyakhoz, személyekhez tapadnak. Az álmom én vagyok. Ha elfelejtettem: voltam. Az elfelejtett emlékkel a múltamból veszítek el valamit, az elfelejtett álmommal: a jövőmből. Mintha egy kulccsal kevesebb volna a zsebemben a kezdődő nap – maradék életem – zárt kapujában. Megértem Nabukodonozort, akit nagy nyugtalanság fogott el, s hívatott mágust, álomfejtőt, kaldeust, s végül hívatta Dánielt – ó, nem azért, hogy megfejtsék álmát, egyelőre csupán azért, hogy megmondják neki, hogy mit is álmodott? A király szorongása, kifosztottsági érzése, halálfélelme, rossz előérzete a birodalma sorsát illetően, mind-mind ebből fakadt: nem bírta felidézni emlékezetében az éjszakai álmát.

De most nem az álmokról van szó, hanem arról, ami történik velem, naponként, óránként, néha percenként. Olyan fájdalmasan érint már minden, hogy mindig azt hiszem, ezt soha el nem fogom felejteni – és persze felejtem őket.

Mióta ebben a meteoritzáporban élek (vesszőfutás az éjszakában), néha mégiscsak arra gondolok, hogy meg kéne próbálni, regényt kéne írnom. A fájdalmaimmal együtt jár az az érzés, hogy része vagyok a végtelennek… S mindig az volt a gyanúm, hogy a jó regények ebből az életérzésből születtek.

A fájdalmait már egy csecsemő is kisírhatja, egy kiskutya is. Le vannak szarva a fájdalmaim. A fényszabdalta augusztusi éjszakát, ami vagyok, ha ezt tudnám közölni… de az álmok és a fájdalmak időtartamánál az emlékezeté sem hosszabb.

Egy elírás

Bartók híres pontosságáról. Levelezésében a legaprólékosabb tény is mindig a helyén van. Gondja kiterjed minden részletre.

Egyik levelében elhibázza a dátumot. Egyik utolsó levelében hat héttel halála előtt. Ez a levél is a precizitására vall. Hiányzik neki egy pesti házszám, mi az? Egy angol szónak – a csíkos amerikai mókus nevének – a helyesírását a szótárak nem egyértelműen közlik, melyik a helyes? Különben: „Jól vagyunk. Én nyakig munkában vagyok” – írja.

Semmi sem vall rá, hogy itt a vég.

De a dátumot elhibázta.

1945. július 4. áll a levélen.

A lábjegyzetben a kiadó helyesbít: „A levelet Bartók tévedésből egy hónappal korábbra keltezte, a helyes dátum 1945. augusztus 4.”

Furcsa elírás. Napot hamar elvéthet az ember, s újév elején könnyen leírja a szokott óévet. A hónapoknak azonban nevük van és kialakult karakterük. Sokkal nehezebben összetéveszthetők, mint az elvont számok. Különben is: Bartók levelezésének testes köteteiben talán ez az egyetlen helyesbítésre szoruló elírás. Hisz mindenben oly pontos…

A kötet végén Függelék. Bartók Béla anyjának régi emlékezése: milyen volt Béla kisfiú korában, hogy tűnt föl tehetsége, hogy derült ki az abszolút hallása… S az emlékezés a kisfiúról így folytatódik:

„Ez év augusztus 4-én hosszú betegség után halt meg édesapja; szomorú napok következtek, minden zene hallgatott…”

Jó félévszázad múlva ennek a gyásznak évfordulóján bicsaklott meg Bartók kezében a toll. Csupa optimizmus a levél, mint azok a régi fiatalkori levelek, fürkész érdeklődés, lázas munkakedv. Hol van itt az egész amerikai levelezését befüstölő keserv: dolgozni nem tudok, jaj már itt a vég. Az akarata és a tolla most magabiztosan szárnyal a jövő felé.

De augusztus 4-ének dátumát nem bírta leírni a papírra, mert azután minden zene elhallgat…

Július 4-ét írt helyette.

Egy hónapot adott még magának.

Aki keres…

A zeneszerzők az abszolútot keresik életük végén. Liszt felölti a reverendát. Berlioz megkeresi gyerekkora szerelmét, Estellát… És a többi.

– És megtalálják?

Bizonyára. Meg aztán ott van még a halál is.

Negyven fölött

Egy kortársam – ugyanazon csillag alatt született, mint én – mondja: Serdülő koromban nem képzeltem el annyit a szerelmet, mint mostanában a halált.

Üzenetközvetítés

A Gare de Lyonra érkeztek. Már a pályaudvarról telefonáltak neki. Remélték, Párizsban találják.

A telefonban egy személytelen jellegű hang jelentkezett. Persze, az automata válaszoló.

– „X. Y. úr a pokolban van.”

– Hogy mondta? A pokolban? Rosszul értetted.

És megint tárcsáztak. Megint ugyanaz a hang. És ugyanaz a szöveg. Nyilván egy végtelen magnószalagról.

– Mindig kitalál valamit…

Többet nem is kísérleteztek. Sejtették, hogy most nemigen fognak találkozni vele.

Pár nap múlva kiderült, hogy barátjuk otthon feküdt a lakásán, holtan. Öngyilkos lett.

Audiovízió

Az álomkutatók azt vallják, hogy az álom a szervezet védekező funkciója, a nyugodt alvás biztosítására; hogy pár órán át meg tudjunk maradni a lassúbb lélegzés, a lassúbb anyagcsere, a „mindennapi agyvérszegénység” áldott állapotában. Az álom kiegyensúlyozza azt, ami felserkentene – legyen az külső zaj, hirtelen fény, előző napi gond, elfojtott bűntudat, erotikus impulzus. Az álom: az ügyes és gyors riposzt az ébredés szándékaira.

– Hadd aludjon mélyen és édesen! – Ez a természet szándéka, és az álom hozzá az elringató bölcsődala.

Audiovizuális, cinerámás, sztereó bölcsődal. Szuperprodukciós tentetente.

*

Jó. De vajon milyen rémes, édes és buja látomások kellenek majd hozzá, hogy el tudjak merülni a halál mozdulatlanságába?

Miféle emlékeket szabadítanak majd rám – akár a megnyugtatás szándékával is – oxigénszomjas agysejtjeim? Mit fognak kitalálni mentségükre? Kitalálni és kitálalni? Hisz az életem minden pillanata hiánytalanul a rendelkezésükre áll. Mindenestül őriznek engem, aki vagyok. (Aki voltam.)

Miféle filmmontázs telik majd ki belőlem?

Az átmenetnek azokban a napjaiban, heteiben vagy tizedmásodperceiben…

*

Hogy bent a moziban milyen filmet vetítenek, s hogy a vetítés meddig tart – mit tud róla az, aki kint ül a mozi előtt?

Azért, mert egy idő után már nem lehet beleselkedni, az előadás még tarthat tovább.

– Könnyű halála volt – mondja a Szerelem végén anyósáról Törőcsik.

– Jó, hogy mondja, de ez azért persze még nem jelent semmit. A néni már kezdetben is tehetséges vizionáriusnak bizonyult.

Jobb ma egy kobra, mint holnap egy görény

A kobra mérgét fájdalomcsillapítónak használják. Hatásosabb, mint a morfium, azt mondják.

Csillapítja a fájdalmat, és némi eufóriát is ád.

Rákbetegeknek az utolsó időszakban különösen javallt. „Virágkötéllel, selyempárnán” merülnek így alá a halálba…

Lehetséges, hogy a boldog és fájdalom nélküli halál ígérete bűvöli le a madarakat a mérges kígyó láttán. Szinte besétálnak a kígyó szájába tartja a legenda.

Szép legenda. Nagyon szép legenda. Alkalmas rá, hogy elálmélkodjunk a Természet bölcsességén.

Cím nélkül távozunk

Elutazni – meghalni…

Így mondják.

A két ige a legtöbb nyelvben különben is födi egymást. A francia meg az olasz így is mondhatja arról, aki meghalt:

– Elutazott. (É partito di questa vita.)

És a magyar?

– Elköltözött.

Vajon nem a régi pogány temetési szertartások emléke van-e ebben? Aki meghalt, vitte magával lovát, fegyverét, kincsét, szolgáit, feleségét…

– Elköltözött az élők sorából.

Hűtlen elhagyás

Megmondták neki, hogy rákja van. S ezt azzal a béketűréssel viseli, amelyet régen keresztényinek neveztek.

– Hogy lehet valaki ilyen? – panaszkodik rá a felesége. – Egy szót se szól a betegségéről, még mosolyog is. Hogy lehet valaki ilyen?

Gyanús neki ez a keresztényi türelem. Úgy érzi, a férje szép csendesen itt akarja hagyni őt. Még talán örül is, hogy itt hagyhatja. Eszébe jut, hogy volt, amikor a férje válni akart. Akkor ő ezt megakadályozta. S most el fog válni. Ezért hallgat úgy. Lapít! A nagy selyma!

Amikor az orvos a betegtől kijőve vállat von, nekiesik:

– Doktor úr, ne engedje meghalni! Ez lehetetlen!

A hangjában ugyanaz az ellentmondást elviselni nem bíró határozottság, amellyel az ügyvédjét győzte meg akkor, hogy a válás lehetetlen.

Az ördög műve

Megszépül a hozzátartozója halála után.

Azt mondta pedig, hogy nem éli túl.

Túlélte. Sőt, kivirult. S virul.

Bármit tesz ellene: szépül. Soha ilyen szép nem volt, mint most, gyászban.

Az ördög! az ördög! az csinálja ezt vele. Ezt hajtogatja.

Motívum

Egy olyan temetés, ahol a gyászolók sebesülések jeleit viselik. Még az elhunyt verte meg őket.

Friss özvegy

Arcán a bűn jegye.

Nem bízott férje felgyógyulásában.

Végbúcsú

Brandenburgi Katalin könnyek nélkül, megrendülés nélkül, a gyász minden jele nélkül kotorászni kezdett a férje felbontott hasában. Az orvosok kivették a halott belső részeit. Az özvegy kézbe vette őket. Kemény János leírja, hogy a fejedelemasszony fogdosta, tapogatta a felmetélt testnek szívét és egyéb tagjait… „elvetemült asszonyi állat”.

Lehet, hogy még elvetemültebb volt, mint ahogy Kemény János gondolta. Lehet, hogy azt nézte: meglátszik-e a méreg?

A halál régen és most

Meghalt.

Ami történt, nemcsak változhatatlan, hanem amikor történt, akkor elkerülhetetlen is volt.

Meghalt.

A halandó (a jámbor halandó!) mögött ott volt egy másik világ, ahol a Párkák ültek, ahol a homokórákon az útolsó szemek leperegtek, ahonnan a Kaszás elindult…

S itt pedig, ez árnyékvilágban, a halál végzetszerűen bekövetkezett.

Az orvos is a betegséggel birkózott csupán, és aztán ha megjelent a halál: „az orvostudomány tehetetlen volt.”

A beteg akkor kilehelte lelkét.

Vagy visszaadta lelkét a teremtőnek.

Jobblétre szenderült.

Kimúlt.

(Utalás egy másik világra, utalás az időnek egy másik kategóriájára, a múlt időre, utalás egy eleddig ideiglenes állapot – a test és lélek együttélésének – megszűnésére.)

*

Azóta megtanultuk, hogy a halál nem egy pillanat, hanem egy percig vagy órákig tartó folyamat, amelyet még – szerencsével – vissza is lehet fordítani.

A megállni készülő szívekre nitroglicerin robbantása, a megállt szívek életremasszírozása arra figyelmeztet, hogy a halál beállása esetleges.

Nehezen kireparálható esetlegesség.

Ezt fejezi ki nyelvünknek egy új szava a meghalásra: kinyiffan.

Beszélgetés a tele kofferról

– Hasonlítsd össze a két Oidipusról szóló tragédia végét. Az Oidipus királyét az Oidipus Kolonosban végével. Oidipus király a kifolyt szemének véres gödreivel kacsint ránk utolsót – „látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk?” (Nem viccelek, majdnem szóról szóra ezt mondja a kórus a tragédia legvégén, Oidipus nevében, első személyben.) A család és a nézőközönség ott marad ennek a látványnak és tanulságnak a döbbenetével. A hős pedig, a szerencsétlen Oidipus király, elindul a száműzetésbe, tapogatózva.

– És az Oidipus Kolonosban végén?

– Ott is búcsúzik Oidipus. De milyen megbékéltető vég ez. Vége van a száműzetésnek. Mehet meghalni.

– Happy end.

– Nem jár messze tőle. „Boldogan zárta ő le az életet, ne sírjatok!” – mondja most a Kórus, a tragédia vége felé, amikor megtudjuk, hogy a csalogánydallal teli kolonosi ligetből nem jön ki többé a Vak Király.

– A tragédia persze ott volt a csúcson, az elsőben, az önpusztítás pillanatában.

– A tragédia ott, igen, az ember itt… Ugyanezt láthatod különben a Lear királyban is. Csak éppen Shakespeare egyetlen műbe tömörítette a sorsnak ezt a kétlépcsős beteljesedését: előbb kiömlik a vér, velő, szemkocsonya – s aztán a halál már szinte happy end. Lear király, aki a színdarab közepén a lányai felnagyított árnyképeivel küszködik a viharos éjszakában, éppoly távol van a két felvonással később csendesen elhónyáló Lear királytól, mint a számkivetésbe induló Oidipus király a halálba indulótól.

– S mi történik közben a királyokkal? A tragikus csúcs és a fizikai elmúlás között?

– Újra születnek.

– Amikor épp kialvóban az életük?

– Pontosan akkor. És így lesz aztán mégis tragikus csúcs az elmúlásuk is. Ezért nem zavartalan az a bizonyos happy end a megboldogult király halottas ágya körül.

A halál ugyanis újjászületőben levő királyokat ragadoz el: egy vénségére szépreményű Oidipust, egy gyermeki luciditású Leart… Ismered Bartók könyörtelenül banális utolsó mondatát, azt a búcsúszót, hogy tele kofferral kell elmennie?

– Az olyan kivételes embereknek persze még akkor is akad ki nem adott kincsük…

– Kivételesek? Éppen ebben talán nem is olyan kivételesek. Hiszen semmi sem általánosabb annál, mint hogy épp indulás előtt kezdjük csak igazán megpakolni a koffert, úgy, hogy a végén már alig lehet becsukni. Félek, hogy az igazság rosszabb, mint ahogy Bartók mondotta: frissen megrakott kofferral indulunk.

Gőg

– És a diófa, amit ültettél? Nem lehet mindegy neked, hogy kivágják-e…

– De, mindegy!

– Hogy a kézirataidat eladják-e kilóra a MÉH-nek, vagy megőrzik múzeumban. Nem lehet mindegy.

– De. Mindegy.

– Petőfinek se volt mindegy, hogy Júlia eldobja-e vagy sem az özvegyi fátyolt. Bevallotta, hogy nem lesz mindegy neki. Bevallotta.

– Koltón. Mert Segesvárott már mindegy volt neki. Nem jött fel a síri – a tömegsíri – világból.

– S Adynak? Neki se volt mindegy, hogy majd ki kapja a jogdíjat? Érmindszenten az Édes? vagy Hatvany? vagy Márffyné?

– Ne röhögtess.

– Miért írtál akkor te is végrendeletet? Ha olyan mindegy…

– Bontsátok hát föl! Most már lehet.

(A borítékban egy darab üres papír van.)

Majdnem búcsúmorfondírozásként

Nem tudom, hogy amit én érzek, megfelel-e annak, amit mások éreztek öngyilkosságuk előtt. Hogy az elkeseredésnek ez a foka már elegendő-e a végzetes tetthez? Igen vagy nem? Hátha ez csak egy szellő, míg másokban ilyenkor már egy vihar dúl? S ha most mégis öngyilkos leszek, lehet, hogy alaptalanul volnék öngyilkos. De vajon honnan tudjuk, hogy nem éppily alaptalan-e minden más öngyilkosság is? A Karenina Annáé? Ha az a döntő pillanat elsuhant volna döntés nélkül, például a vonat elment volna az orra előtt?… S ha József Attila vonata is elmegy a szárszói állomáson, miközben ő a váltóőr kisfiával golyózik? Vajon megvárták volna-e a következő vonatot?… Honnan tudjuk, hogy G.-nek vagy S.-nek minden oka megvolt-e rá, hogy lecsússzon az ablakpárkányról, vagy csak éppoly kevés okuk volt, mint most nekem? Hátha csak egy múlékony rosszkedvhez járult az alkalom hirtelen kísértése…? S honnan tudjuk, hogy éppúgy, mint mi most, ők is nem voltak-e zavarban afelől, hogy mi a komoly elszánás az öngyilkosságra, s mi a játék a gondolattal? S honnan tudjuk, hogy nem épp e zavar tekinthető-e az öngyilkosság előszobájának, ahonnét kilépni csak a mélybe lehet? Illetve a sínekre.

Vegyük a fordítottját: a szenvedő Jóbnak ugyebár minden oka meglett volna rá, hogy öngyilkos legyen? S nem lett az. S hány efféle példát tudnál felsorolni, gyógyíthatatlan betegségben szenvedő ismerőseid közül, akik ráadásul közönyös-gonosz családban élnek? S nem lesznek öngyilkosok.

Tehát nem az objektív körülmények számítanak.

Akkor mért vizsgálod azt, hogy vajon ez a szubjektív rossz közérzet elegendő-e már a tetthez, igen vagy sem?

Ha megteszed, megteszed. Punktum.

Akik túlélnek, tudhatják: neked ennyi elegendő volt.

Micsoda apró sérelem esett annak a tisztnek az önérzetén, aki Dantonnak azt mondja: Tanulj felőlem jobban vélekedni, polgár! – s főbe lőtte magát. Nem nevezték ki tábornokká. S ezt nem bírta elviselni.

És mi kellett Empedoklésznek ahhoz, hogy az Etna kráterébe lépjen? Alig valami. Talán semmi. Hisz mosolygott. Mosolygott!

És a Hídavatás éjszakáján megjelenő árnyalakoknak mi kellett, hogy annak idején a Dunába veszítsék maguk? Egyiknek némi unalom, a másiknak némi kártyaveszteség, a csizmadiainasnak félelem a megveretéstől.

S tudta-e valamelyik is, halálos biztossággal, hogy elegendő oka van-e a tettre?

Éppúgy nem tudta, mint te most. Mint én most.

Kérded, hogy vajon motiválva van-e az öngyilkosságod?

Persze – ha kérdezed.

*

Köszönöm, igazán nagyon kedves vagy, hogy ezzel a hosszú dumával lebeszéltél róla.

„E szív sebeit bekötözni…”

Philemon meghalt. Baucis már telefonált a temetkezési vállalatnak. Mennyi idő telt el azóta? Nem lehet tudni. A nagy ingaórát is megállították. Csend van. Olyan csend, mint ahol halott van a háznál.

Philemon. Mit mondtak? Mikor jönnek?

Baucis. Nem kell idegeskedni. Majd jönnek.

Philemon. Gyalog is mehetek. Miért? olyan nagy csoda volna, ha a klinikai halál állapotában a magam lábán mennék el a krematóriumba? Jó, mondjuk, a körzeti orvos kíséretében.

Baucis. Ilyen vagy még most is. Eszedbe se jut, hogy én is elkísérhetlek.

Kis csend. Majd

Philemon. A kivégzésnél sincsenek ott a hozzátartozók.

Baucis. Miféle kivégzésről beszélsz? Ágyban haltál meg. Csendesen elaludtál.

Philemon. Egyre megy. Hidd el, Baucisom, egyre megy.

Baucis. Neked mindig az volt a bajod, hogy szerettél mindenért másokat tenni felelőssé… Ha valami nem úgy ment, amint szeretted volna, már elkezdted: igen, mert összefogtak ellened, intrika, a klikk! Most azt találod ki, hogy kivégeztek. Te sohasem bírtad elviselni azt a gondolatot, hogy egyes-egyedül te vagy a bajaidnak az oka.

Csend

Baucis. Egyszer ezt már meg kellett mondani neked. Nem kell megsértődni.

De Philemon, úgy látszik, megsértődött. Mint mondani szokás: teljes némaságba burkolózott. Hiába szólongatta őt aztán Baucis, sírva.

Philemon az egész temetés alatt is konokul hallgatott.

Az élet: infinitézimális túlélések szériája

Rosszul ébredtem. S amikor felébredtem, visszaemlékeztem, hogy rosszul is aludtam. Hogy is volt? Halálfélelmem volt talán, csak elfüggönyözte valami álom? Vagy álmodtam a halálfélelmet?

Az volt az érzésem, hogy ma éjszaka valamit túléltem. De mit? Talán egy vérrögöt, amely átsuhant a meszesedő érfalak szkillái között.

Felhívtam, akit legközelebb éreztem magamhoz. – Hogy vagy? – kérdeztem tőle, pedig én akartam elmondani, hogy nem voltam jól. – Mit akarsz? Korán van. – És letette a kagylót.

Kicsit hápogtam. (Légszomj, burleszk szinten.) Az ilyesmibe már régóta nem halok bele. Túléltem.

Mindjárt utána túléltem még egy újságkritikát is.

Aztán egy biztatóan tele doboz altatót és a konyhában a gázcsapot…

A zebrán, egy ügyes szökkenéssel túléltem még egy Polski Fiatot.

Túléltem, hogy megpróbáltam előleget kérni. (Negyedik emelet, nyitott gang, de túléltem.)

Az éjszakai vérrögre tekintettel nem akarok többet zsíros ételeket enni. Vízben főtt pontyot rendeltem. Egy szálka a végén majdnem a torkomon akadt. Túléltem ezt a pontyot is.

S az állomáson a felzengő vasúti síneket.

És hogy a vonaton, fakó fényű lámpák fényénél láttam az ingázó országot, erős sörszagban.

Amikor aztán a többiekkel együtt inni mentünk a folyóra, csak az utolsó pillanatban vettük észre a hatalmas terepjáró autót a nádban. Reflektorfénynél vadásztak ránk. De én jól futok. Azt álmodtam, hogy túléltem.

Szerencsés napom volt ez a mai. Ma én éltem túl azt, amit a halálozási rovat tanúsága szerint igen sokan nem éltek túl.

Kocsonyázott márkinő

Azzal kezdődött, hogy észrevettük: a halottnak nő a körme, kiserken a szakálla.

Ma már tudjuk, hogy szívét, máját, vérét kivehetjük, és egy másik szervezetben működtethetjük tovább. Élnek.

Miért tételezzük fel, hogy épp a személyisége nem él? A tudata? Lehet, hogy él. Csak éppen egy holttá nyilvánított személyiségeként és tudataként.

Miért lett híres XV. Lajos szava, amelyet Pompadour márkinő halotti menetének elindulásakor mondott, a versailles-i palota ablakából látva, hogy zuhogó esőben mennek a koporsóval Párizs felé? – „La Marquise n’aura pas beau temps pour son voyage”. – Hogy miért lett híres? Nem azért, mert paradoxiaként hat, szomorú viccként, egy koronás fő dilinyós megnyilatkozásaként, hanem azért, mert mindnyájunk lappangó meggyőződését fejezi ki. A finom márkinő holta után se szeret esőben utazni.

A halál mint őskori légyre a borostyán, ránk cseppen, ránk fagy – de ki tudja, hogy még hány órán vagy hány évezreden át szemlélődünk ki ebből a burokból?

Sadduceus humor

Kik voltak a sadduceusok? Jó humoruk lehetett. Efféle kérdésekkel húzták csőbe az Isten fiát:

– „Mester, Mózes így rendelkezett: ha valaki fiúgyermek nélkül hal meg, testvére vegye el az özvegyet, és támasszon utódot testvérének. Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt. Mivel gyermeke nem volt, feleségét testvérére hagyta. Ugyanaz történt a másodikkal, a harmadikkal is, egészen a hetedikig. Végül meghalt az asszony is. A föltámadáskor tehát melyiknek lesz a felesége? Hisz mindegyiké volt.”

Ami ellenállhatatlanul humorosnak tetszik ebben a paradox példázatban, hogy a halál és a nász karonfogva jár együtt, egymás után pláne hétszer is, és hogy mindig ugyanaz lesz az özvegy és ugyanaz a menyasszony – egy női Kékszakáll. És persze a csattanó: a feltámadt asszony zavara, hogy elérvén az örökkévalóságba, most melyik férjét szeresse. Melyiket a hét közül?

Lehet, hogy ennek a jó (jó fekete, jó abszurd) humornak az az alapja, hogy a Sadduceusok – mint Máté írja róluk – tagadták a föltámadást. És ebben az esetben ez talán nem is humor, hanem teológia.

Csakhogy minden humornak vajon nem az-e az alapja, hogy nem hisszük a föltámadást?

Az örök élet hitével járhat együtt derű, boldog és méla, de humor annál kevésbé.

A humorban mindig van egy szikra a sírversek humorából, a nevető fejfákéból, az akasztófahumorból. És mindig-mindig a Boldog Feltámadás Reménye Nélkül.

Függöny a szélben

Maupassant életrajzát olvasom. (Életrajzát? Ami érdekel benne, az nem a vidám párizsi aranyifjú élete, nem a sikeres és gazdag íróé, aki saját jachtján hajókázik Azúrország partjain, hanem a zárt intézet lakójáé, azé a sovány, ősz, hirtelen megöregedett tébolyultté, aki a rohamot közeledni érezve, udvariasan, maga kéri a kényszerzubbonyát, nehogy az ápolóját megütni találja… Az életrajzában a halála rajza, az érdekel. (A mohó ujjak, egyből erre lapozva, elárulták érdeklődéseim igazi természetét.)

Itt olvasom, hogy a halála előtt az elmekórház udvarán üldögélt egy reggel. Nyár volt, kora nyár.

Már régen nem érdekelte a világ. Semmi sem érdekelte a világon. Feljegyzésre méltó, hogy egyszer a szerelmének a hangját hallva, megmozdította a fejét.

De ezen a nyári reggelen felébredt figyelemmel nézte a nyitott emeleti ablak függönyét, ahogy a szél azt könnyedén lebegtette.

És még azt is feljegyzik, hogy mosolygott. Így nézte a szélben lengő függönyt az ablakon.

Esküdni mernék, hogy fehér volt a függöny.

Esküdni mernék, hogy úgy nézte, mint halálraítélt a meglengetett fehér kendőt.

Bizonyára azt remélte, hogy most majd kegyelmet kap.

Esprit d’escalier (Elmélet)

A Királyi Könyvtár tetején, a nagy ebédlőterem mellett van egy kisebb is, az igazgató vendégeinek. A déli szünetben itt eszünk. Liften jövünk fel a tanácsteremből. A végén úgy megyek el innen, hogy a várost csak ennek az ebédlőnek az ablakán át láttam.

A mai ebéden a könyvkiadók nemzetközi vezére, E. L., minden szomszédját afelől faggatja, hogy ki-ki a maga nyelvén (angolul, arabul, spanyolul, németül, magyarul) hogyan fejezi ki az elkésett felismerés jelenségét, az utólag jött jó gondolatot, amit a francia, tőle megszokott telitalálattal, igen szemléletesen, lépcsőházi eszmének nevez.

Esprit d’escalier.

A legtöbb nyelvben a francia kifejezés honosodott meg. Én még bejelentek egy magyar közmondást: késő bánat, ebgondolat. Az asztaltársak ezt figyelemre méltónak találják, mert ezt a közmondást – így elemezték – mi még a pusztáról hozhattuk magunkkal, s így ez arra vallana, hogy a szellemnek ez a sajátos funkcionális zavara feltehetően nincs kötve a fejlett civilizációhoz, az urbánus kultúrához, sem az uralkodó osztályok lakásviszonyaihoz, amelyekre a francia kifejezésben a lépcső (palota-lépcső!) utal. Belenyugodtam, hogy nekünk már Etelközben is inkább csak utólag jöttek okos gondolataink, azaz ebgondolataink. Nagyon érdekesek voltak azok az elmefuttatások, amelyek a lépcsőben az örök asszonyiság legelemibb jelképét vélték felfedezni.

A lépcsőházi gondolat eszerint maga az elfojtott, a tiltott gondolat, vérfertőző vágyaink kifejezése – s ezért nem jut eszünkbe a kellő pillanatban.

Hát igen, a kellő pillanat!

Mások szerint ez a legjellemzőbb a lépcsőházi gondolatra: az aszinkronitás. Kívül kerülni az események ritmusán. Ez maga a kizökkent idő.

Ez a sikerélmény ellentéte: az abszolút kudarcélmény. Mint a lekésett vonat. Mint az elsietett szerelem.

Mint… mint… mint…

Mindenki mondott egy példát rá.

Én is törtem a fejem. Rám került a sor, de ott nem jutott eszembe semmi, csak amikor már asztalbontás után szállingóztunk lefelé a liften.

Azért elmondom, utólag.

Esprit d’escalier (Példa)

Aki kezelte, majd a tanítványa, a munkatársa volt. Hogy elbúcsúzott tőlük, az utolsó s minden eddiginél nagyobb adag morfium előtt, kicsit mindnyájan zavarban voltak. Munkájuk újabb csődje az, hogy ő most meghal, a professzor. S micsoda iróniával adta be neki a sakkmattot a sors! Annak a betegségnek a neve kerül most a halotti levelébe, amelynek az ellenszerét kutatta… A morfium már hat. Az önemésztő gondolatok eltűnnek. És eltűnik a kórházi szoba is. Egy hegyi úton megy lefelé, körülötte virágos mező. Gyerekkorában járt erre. Boldog, hogy ráismer, futni kezd a magas fűben. Egy hangot hall, egykori cselédjük hangját, valami virág nevét mondja, ismétli. A meglepő az, hogy latinul mondja. Egy útleírásban olvasott egyszer erről a növényről, s akkor foglalkozni is akart vele, de ez valahogy elmaradt. Most az egész mező tele van ezzel a növénnyel. A dajkája ott hajlong, ezt szedi. A letépett szárak végén valami sárga nedvesség gyöngyözik. Megint hallja az öregasszony hangját: – Nem hagylak meghalni, kisfiam.

Milyen jó is, hogy itt van a dajkája. Nem lesz semmi baj. S mindjárt elfogja az a ritka és semmi mással össze nem téveszthető izgalom, amely a felfedezéseket szokta megelőzni.

Szólni kéne a tanítványoknak meg a munkatársaknak, hogy próbálják ki ennek a virágnak a nedvét. Egészen biztosan tudja, hogy most jó nyomon van.

De a tanítványok meg a munkatársak fenn állnak a hegy gerincén, s egyre kisebbeknek látszanak. Azért kiáltott egy nagyot feléjük, de azok teljesen értelmetlenül bámultak rá vissza. Így hát folytatta az útját lefelé a völgybe, ahol széles, fehér ködfelhő úszott.

Halotti beszédek

Roger Mehl, francia filozófus, az öregségről és a halálról szóló könyvét annak az élménynek az elemzésével kezdi, amely az élőt elfogja a halott láttán. „A hulla jelenléte, a környezetében idegenné váló testé, amelynek alkotóelemei elválnak egymástól, ez tesz bizonyságot mindarról, ami meglepő, ami csodálatos s ami törékeny abban a szintézisben, ami a személyiség volt. Csak amikor ez a szintézis feloszlik, akkor észleljük teljes világossággal, hogy mi volt a rendkívüli ebben a kivételes sikerű együttesben. A halál nyilvánvalóvá teszi az egyéniséget, mert az élő létezőt egyénisége arányában sújtja.”

A magyar irodalom szintén egy ilyen bizonyságtevéssel kezdődik – „látjátok feleim…”

Ez is pontosan a holttest, az „idegenné váló test” jelenlétére utal, annak porrá és hamuvá hullására.

Ehhez fogható siratót – sokkoló erejében a Halotti beszéd indításához foghatót – még egyet ismerek; azt a verset, amely Zelk Zoltánnak a Lélek panaszaiból című korai kötetében olvasható. Ez aztán csakugyan pontosan ott ragadja meg a halállal szembesítés élményét, ahol – Mehl szerint – annak a központja van:

A versben felszínre kerül az a másik, az a homályos élmény is, amely letagadhatatlanul és bevallhatatlanul körüllengi a halott látásának primér sokkhatását, s ez annak a szemérmetlenségnek a tudomásulvétele, amellyel a halál kiszolgáltatja a holtat az élők fürkész tekintetének.

„Látjátok feleim” – e halottnézésre biztató szót Zelk verse nem hagyja válaszolatlanul. E „látásban” az értelem kapitulál:

Úgy látszik, könnyebb a feltámadást elhinni – mert látva és tapintva Krisztus testét, még a hitetlen Tamás is elhiszi a feltámadást –, könnyebb, sokkal könnyebb, mint az érzékelésnek ugyanilyen próbái mellett („tapintlak és látlak”) elhinni a halált és megérteni azt, aki meghalt.

Ez meghaladja a hitünket, ez meghaladja az értelmünket.

Halál – nem ér a neved

Az ÉS közli Kónya utolsó versét. A kórházban írta, ott a dátum is: július 9-én. Szép vers.

Másnap vagy harmadnap halt meg.

Hazáját szólítja a versben, az anyanyelv bölcsőjét emlegeti, ez ringatta őt is, erre emlékezik. S végül így fejezi be a verset: „majdan haló poraimat se engedd ki soha zárt tenyeredből.”

Majdan – mintha kicsit öblösen zengene Berzsenyi szava e puritán versben…

Majdan – fordított távcső, a közeli Halál visszaugrik ettől a szótól a végtelenül messzi szemhatárra…

Majdan haló poraimat – ódai reminiszcenciájú szavak az elmúlásról.

Megszólítják, és – költői rafinériával – mindjárt érvénytelenítik is a költő ágya szélén ülő, szíve felé tapogató Halált.

Megszólítják és kitelepítik őt – a Halált – a költői szólamok régiójába. Az Érvénytelenbe.

Milyen ravasz és megható szómágia ez!

Majdan haló poraimat – a megidézett Anyanyelv segít most elűzni a félelmeket. Tündéri áldott praktikával. „Ne félj a Haláltól, nézd, ő is csak egy szép frázis” – súgta az Anyanyelv, és a költő megnyugszik.

A Halál, az a bizonyos klinikai, nincs is.

Messze van. Messze, messze…

A Halál még valahol a XIX. század első évtizedeiben járkál, csizmásan, vitézkötéses dolmányban.

– Sokára fog az még ideérni, kisfiam.

– Mikor?

– Majdan – suttogja az Anyanyelv –, majdan…

Mert így szereti a mi halhatatlan Anyánk az ő halandó költő fiait.

Közömbösség – közömbös ég

Tisztán emlékszem arra a nyári kora délutánra, vakbéloperáció után feküdtem otthon, amikor sikoltva nyitotta ránk az ajtót M., hogy az apját („apikát” – így hívta) megölte egy szívroham a törvényszék folyosóján. Most, ebéd után. Hivatalába ment volna vissza az apja. Ott találtak rá, holtan, az ablak kilincsét görcsbe szorult keze még fel akarta tépni, az anginás fulladásban, levegőért… Mindezt a szomszéd szobában zokogta el a lánya, hitetlenkedő kitörések közt, hogy mondjuk mi is: ez nem lehet igaz. Én meg csak bámultam ki az ablakon, a zavartalanul sütő nyári napra, és azt kérdeztem magamban, hogy most vajon történik-e valami? Mert ilyenkor azért lehetne egy kis napfogyatkozás, gondoltam.

A macskaköves utcán zörögve ment egy szekér, kifelé a szőlők felé. Jött a püspökfürdői vonat is, pontosan, és szokása szerint hosszan sípolt a kanyarban a szemafornál.

Később, vagy két évtizeddel később Gorkij és Csehov leveleiben olvastam valamit, ami pontosan arról szólott, ami bennem is felmerült azon a kora nyári délutánon. (Hogy Csehov írta-e vagy Gorkij, nem emlékszem – leveleiknek, akárcsak a barátságuk e szakaszában írott drámáiknak is, közös tulajdonsága, hogy a két szuverén nagy szellem egymást tükrözi bennök. Mintha az egymásra találás örömében egy közös testvérség jegyeit szerették volna felmutatni.) A levélben valami elviselhetetlenül fájdalmas sorsról van szó, amelynek tragikumát mindennél jobban fokozza, hogy közömbös ragyogással, némán süt a Nap fölötte…

Ezt kell megtanulnunk, hogy drámát írni tudjunk, ezt a közömbösséget. Úgy rémlik, még ez is benne volt abban a levélben.

Azóta figyelem, hányszor, de hányszor felmerül előttem megint ez a kép. A legkülönbözőbb olvasmányaimból. Mostanában is két versben találkoztam vele.

Toldalagi Pálét az ÉS-ben olvastam. Egy lelőtt vad láttán írja, émelyegve („vére szétmaszatolt eper”) és lázadozva az áldozat sorsán, és általánosítva, mert örök áldozat ezé a vadé (az is a vers címe: Az örök áldozat).

Emlékszem én is. Azon a délutánon is ugyanaz volt a vonatfütty, a szekérzörgés, a napfény – ugyanaz, mint máskor.

És itt is, ahogy azt Gorkij vagy Csehov megfigyelte, a közömbösség telje: a közömbös ég. A Kozmosz változatlan csendje és rendje…

Zelk Zoltán összegyűjtött verseit olvasva, újraolvasva, a régi – a háború küszöbén írott – kötetében találom ezeket a sorokat:

A kép, amin Zelk felindul – most jövök rá – dantei kép. A pokolbaszállás első lépcsőjénél Dante felnéz az égre, és észreveszi a Hallgató Napot. Úgy látszik: ezt felfedezve érzékeljük csak igazán a lét mélységeit. Hogy ott vagyunk, lám, oda jutottunk, ahol a Nap hallgat. Dove’l Sol tace.

Zelk is egy ilyen pokolküszöbön biztatja szóra a felháborító némasággal hallgató Napot.

…Ki tudja? Talán volt valamikor egy olyan Édenünk, ahol a Nap még szólt hozzánk, beszélt. S ezért lep meg, azóta is, bajban és gyászban, a hallgatása. Lehet.

Még egyszer

G. I. temetésén. A gyászbeszéd kiemeli, hogy hogy szerette a menyét és az őt. Így is volt. Közben eszembe jut, hogy a menyének tegnapelőtt volt a premierje. (Egy színésznek a bemutatója előtt lehet-e személyes ügye, gondja? beteg gyereke? halottja?)

Az anyám egy keddi napon halt meg, pénteken temettük, s én utaztam vissza Pestre, hogy szombaton ott lehessek az Operában a C’est la guerre premierjén.

Pontosan összevágott minden: halál, temetés, a vonatok menetrendje.

Mondta is valaki nekem később (ki is mondta? valaki, aki jól ismerte anyámat – de ki volt az? bizonyára meghalt már ő is) azt a szíven ütő gyanúját mondta, hogy az anyám maga mérte ki a halála napját úgy, hogy én még felérhessek Pestre a premierre.

Arra még emlékszem, hogy aki mondta, ezt nem rejtett vagy nyílt szemrehányással mondta, hanem éppen csendes csodálattal – hogy lám, mire nem képes az anyai szeretet.

(Emellett szól az, hogy anyám a keddet mindig is úgy emlegette – hol tréfásan, hol komolyan –, mint az ő baljós napját. Emlékszem, meg is kérdezte tőlem a halála napjának reggelén: milyen nap van ma? – Még gondoltam is rá, hogy nem kéne-e szerdát mondanom. – Kedd van – mondtam. Erre aztán nem szólt semmit.)

Szántszándékkal halt-e meg azon a napon? Lehet. Olyannyira birtokában volt egész életében (és az utolsó pillanatáig egyre fokozódóan) a szellemi és erkölcsi erőknek, hogy én is fel tudom tételezni róla, hogy magában számvetést csinált: jobb lesz, ha nem ragaszkodik tovább az élethez, a fiának dolga van Pesten, a hét végén pláne premierje, és itt ül az ő ágya mellett, tűkön ül: meghal-e a mama, vagy megint összeszedi magát?…

A számvetésbe nyilván súllyal esett az is, hogy kedd van, a Rossznak a napja, s ha péntekig eltemetik őt, szombaton utazhat a fia.

S csakugyan: úgy ment minden, mint a karikacsapás. (Mint amikor iskolába indultam, és be volt csomagolva a tízórai, vagy amikor kollégiumba mentem, és ki volt tisztítva minden ruhám és előkészítve a padlásról az utazóláda – csakugyan, egyetlen olyan esetre sem emlékszem, hogy miatta valahonnan is elkéstem volna, vagy félnem kellett volna, hogy elkésem. Ahányszor csak hazulról elutaztam, a vonat indulása előtt háromnegyed órával mindig hallatszott a jó előre megrendelt konflis lovának patkódobbanása a ház előtt. – Hó! – kiáltotta a kocsis. – Mehetünk, itt a kocsi! – mondta az anyám. Hát utoljára is valahogy így volt.)

*

Szombat este aztán szmokingban feszítettem az Operában. Miután jó néhányszor engem is kitapsoltak, az összezárult függöny mögött, a szerzők és az énekesek összeölelkezése közben, Nádasdy Kálmán egy egyszerre gratuláló és kondoleáló mozdulattal megrázta a kezem. S az élet végleteiről mondott valamit, hogy a művész életében az élet végletei együtt járnak. És szokása szerint Goethét idézte. Azt hiszem azt, hogy „Himmelhoch jauchzend, zu Tode betrübt”.

*

Most, hogy G. I. temetésén mindezt megint nyugodtan végiggondolhatom – azt a tizenegy évvel ezelőtti keddet, szerdát, csütörtököt, pénteket, szombatot –, egyszerre csak eszembe jut, hogy Váradról hazajövet, és a premier után csak neki tudtam elmondani, ami történt, neki mondtam el – G. I.-nek.

Az ő jelenlétében lám, most is végig tudtam magamban mondani.

Majomszeretet

A majmok nem hagyják, hogy elvegyék mellőlük halott társukat. Védik, őrzik. Az élőt nem őriznék, ezt igen. A döglött nőstény majomért tovább verekednek a hímek. Éppúgy kell nekik, mint az élő. S a nőstény majom hurcolja magával elpusztult kicsinyét, a teljes dekompozícióig. Egy kis szőrös csomag. Amíg ez megvan, minden megvan.

Az ember rájött, hogy a halottakat el kell temetni. De azért minden temetési szertartásban újra meg újra lejátszódik az engedem-nemengedem drámája. Mintha még ma is, minden temetésen meg kellene küzdeniök a halottvivőknek a halottért. Ez néha brutálisan ki is fejeződik, sikoltásokban, kisebb-nagyobb ellenállásban. De ha minden a legnagyobb rendben megy, akkor is lélegzetelállító a pillanat, amikor a koporsót megfogják, felemelik. Azok az idegenek!… A francia gyászszertartásban ma is ez a főaktus, nem a sírbatétel, hanem a test felemelése.

Győz a civilizáció, persze, de a hozzátartozók úgy érzik, most volna itt a pillanata az ellenállásnak. Jobban mondva: most lett volna… Mert, közben a ceremónia átvitt a „holtponton”. Gyorsan, kimérten, szabályszerűen.

Ki tudja, talán a legkisebb bizonytalanság és ügyetlenség elég lett volna, hogy feltörjön a majomszeretet.

Ha a küszöbön megbotlanának vele…

Lehet, hogy elég volna a halottnak egyetlen szava: „ne engedjetek!”

Várják is ezt néha. Ezt a szót. Csak ezt várják.

Halál – születés

A Vigíliában olvasom a halálról szóló emlékezést. Amikor eljutok ahhoz a mondathoz (Szent Pál korinthosziakhoz írott leveléből idézet ez), hogy „a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul” – hirtelen kezd feltűnni emlékezetemben egy friss álom, ma éjszakáról…

Az egész álombeli történetet nem bírom felidézni (bár tudom, hogy voltak előzmények), csakis azt a mozzanatot, amelyet előhívott Szent Pál mondata.

Adva van egy házaspár (nem bírok rájönni, hogy ki is volt ez a házaspár) és a házuknál egy halott püspök. Meg akarják nekem mutatni a halottat, én igyekszem eloldalogni, nincs sok kedvem meglátni. Végül is maradok, miért ne? nincs a halott látásában semmi különös. A halott egy nem túlságosan nagyméretű göngyölegben van. Egy akár ölbe is felvehető batyu. Azt hiszem, így is hozzák, leteszik a földre, és elkezdik kibontogatni. Amikor feltakarják az arcát, egy nagy férfifejet látok, sebek foltjaival, s tudom, hogy ezek már a pusztulás jelei. Ahogy beszélgetünk, a halott fej alig észrevehető mozdulásokkal fordul a beszélő felé. A szeme csukva, hullafoltjaival, de – ha jól emlékszem – halk szavakkal részt is vesz a beszélgetésünkben. Ez nem lep meg. Hogy értelmesen mozdul a feje, az inkább. De nem tartom sem megdöbbentőnek, sem csodálatosnak, csupán megerősíti, amit amúgy is tudok, hogy a halottak élnek. Aztán a házaspár visszacsomagolja a halott püspököt (honnan tudom, hogy püspök? hiszen semmi ornátust nem láttam), és akkor meg azt nem értem, hogy hogyan zsugorították össze a testét, vagy hogyan hajtogatták össze a végtagjait, hiszen az egész göngyöleg alig nagyobb annál a fejnél, amit láttam.

Most, hogy a Vigília olvasása közben felmerült bennem ez az álomepizód, pontosan tudom, hogy hol láttam én effajta göngyöleget.

Tegnap délután az Edit Piafról szóló filmben. Az utcán szülte őt az anyja, az újszülöttet egy pillanatra sem látjuk, csak egy pokrócba csomagolt valamit.

Ez a csomag, melyben egy új élet van, ez tért vissza az álmomban egy friss halottat rejtve magában.

Szolidaritás

„Közöttünk vagy, élők élőt szeretnek.”

Vas Istvánnak ezt a sorát különösen szerettem mindig az Egy szerelem három éjszakájában. Szinte úgy szól, olyan lélekemelően, mintha egy angyali kórus énekelné. Olyasmi csakugyan: a költőtársak vigasztalják a költőt egy levágó, rossz kritika után. Egy denunciáló kritika után. A kritikából huhogó halálra felel az élők szolidaritása:

Rossz pillanataimban szinte észrevétlenül fakad fel bennem ez a sor, megszólal a dallama, hozza fel a vigasztaló szavakat valahonnan a mélyből, ahol az élet rejtett tartalékai vannak.

Ha vannak verssorok, amelyek fényélménnyel járnak – ez az. Mindjárt világosabb tőle a világ.

Aztán megleltem egyszer a párját. A fényes sorhoz a sötétet. Egy zagyvarékasi népi gyűjtésben.

A szerető után bolygó halott legény éjfélkor bekiált az ablakon, ahol világosság ég, mert halott van a háznál – cimborát keres. „Hólt komám, gyere ki!” Majd így hívogatja:

És a halott hallja a hívást, mozdul…

Vajon nem éppen olyan vigasztaló sor-e ez is, mint a Vas Istváné? A szolidaritás vigasztal. Talán egyedül ez. A halálban is.

A feltámadás kétes reményében

Reggel, az újságban olvasom, hogy meghalt Sz. A műveiből elég jól ismertem, személyesen alig. Egyszer jártam nála. Szellemének a varázsa akkor megkapott… Délben telefonon beszélek egy barátnőmmel.

– Magára gondoltam ma reggel – mondja.

– Ezt jólesik hallanom.

– Amikor láttam az újságban, hogy Sz. meghalt, gondoltam, biztosan fog írni róla egy szép nekrológot…

– Nem vagyok funerátor – mondom gyorsan, hogy minél hamarébb elvágjam (elfojtsam) ezt a témát.

Utána gyors számvetés.

Hányszor beszéltem temetőben? Háromszor, négyszer… Ötször… Összesen ötször és egyszer Genfben, az hat. Hány halott barátomról írtam? Mindegy.

A szerepem, lám, megvan: a bús emlékezőé. Egy aranyszájú halottsiratóé. A számból kilógó szalagra az van írva: „emléked örökké őrizni fogjuk”.

Mintha csakugyan egy sírba tekintettem volna bele. A magaméba.

*

– Mert tudd meg, hogy az igazi sírod az lesz, az a skatulya, amelyikbe életedben már beledugtak…

– Hadd kérdezzük meg itt a skatulya szélén, hogy szellemednek innen lesz-e feltámadása?

Híven a szerepemhez, így fogalmazgattam a sírbeszédet, a fölött a skatulya fölött, amelyből kivillanni láttam az arcomat.

Aki elveszíti életét, megnyeri azt

Császár István leírja egy novellában, hogy hogyan semmisíti meg egy író, gondosan és közönnyel, élete munkáját, két szekrényre való kéziratát.

Tegyük fel – miért ne? hiszen az én-novelláknak valami alapjuk mindig van –, hogy a novella arról tudósít, ami a novella írójánál tényleg megesett. Ki tudja, milyen értékek mentek veszendőbe? Hiába nézünk most már a papírok után a szemétleeresztő aknába. Vállunk mögött a leselkedő utókorral. – Most már mehettek mindnyájan a szeméttelepre guberálni! – utasítja el a kíváncsiskodókat az író.

A rengeteg teleírt papír elpusztításának a története ez a négyoldalas novella. Sűrű, mint egy kristályosodási pontig telített oldat. Avagy maga a szemünk előtt alakuló kristály. Már majdnem absztrakció. Ha hiszünk az írónak (és miért ne hinnénk?), tengernyi papírtömeget emésztett fel. Abból lett hát ez a töménység. Az evangéliumi paradoxonokra gondol az olvasó: aki elpusztítja életművét, megnyeri azt. Mert lám, ez a novella egy autodafén át lépett az életbe.

A módszer, persze, kockázatos.

Nem is merném minden írónak tanácsolni.

Elképzeltem Ikszet vagy Ipszilont, amint áll az emésztőakna szájánál, és eregeti bele a harminc vagy negyven kötetét. Hány nyomdai ív! Hányszor 40 000 en! Egy boldog feltámadás reményében… Regényfolyamok, regénygleccserek szakadnak bele a szeméttárolóba. A drámaíró trilógiákat suvaszt le. Egy boldog színpadi repríz reményében.

Kétségeink

A mélység, a kötél, a pisztolycső, a méreg nem kísérti úgy az írót, hogy végezzen magával, mint a kályhájában a tűz, hogy dobja be a kéziratait. És nem is csak akkor, ha rossznak tartja őket, hanem akkor is, ha jónak.

Egy suszter sohasem érezheti azt, hogy értelmetlen, amit csinál. Egy nyelvtanár sem. Egy börtönőr sem. Egy adóvégrehajtó sem. Egy ítéletvégrehajtó sem…

Az Isten, az igen. A Teremtő megbánta, hogy embert teremtett. Benne is van a bibliában. Ilyesmit minden teremtő érezhet: az író, a festő… Igen, ez a legnehezebb írás közben: leküzdeni azt a gondolatot, hogy mire való? Rovom a jeleket egy fehér papíron. Mi-re-va-ló ez? Minek ez? Kinek ez?

A szülő nőnek a szervezete termelhet valami olyan hormont, ami nem engedi ezt a gondolatot fellépni. Valamiféle majomszeretet-hormont. Különben sokkal több anya fojtaná meg az újszülöttjét.

Életre-halálra

Lehet-e a bátorság esztétikai kategória?

Ha már felvetik ezt a nagyon is akadémikus kérdést – szónokian akadémikus kérdést, hiszen a válasz mi lehetne egyéb, mint egy határozott nem –, mi hadd feleljük rá mégis azt, hogy talán lehet, talán nem.

A vívás, a büszke szembenállás, a szép mozdulatok… Toldi Miklós elébe áll és toppant a megvadult bikának…

A bátorság – azzal, hogy hajlandó kockáztatni az életet – elfogadja az életet, mely mulandó, mulandónak.

S ez nem kicsiség. Hiszen egyre azzal áltatnánk magunk, hogy sose halunk meg.