Pán

Szász Imre indiai útijegyzeteit olvasom a vasárnapi Népszabadságban. Irigyelnivalóan jól írja meg, amit én is tapasztaltam és éreztem Indiában. De akármilyen nagyszerű stiliszta, ő is csak kimért tartózkodási idejű turista volt. Feltörni a látványt a lényegért: ehhez rövid az egyhónapos körút. S persze, egyáltalán nem bizonyos, hogy vajon elegendő volna-e rá akár a maradék életünk. De azért most, hogy Indiáról olvasok, a dolgok héját ilyen keményen ropogtató megfigyeléseket, elfog a nosztalgia: visszamenni…

Idéz egy példát Szász Imre – az éhínséggel kapcsolatban –, hogy a lelődözött ázsiai elefántokról a boncolásnál kiderült, hogy szívbajosak voltak, s feltehetően az a szorongás viselte meg a szívüket, hogy éhen fognak veszni.

Régóta törtem a fejem, hogy vajon egy kivesző állatfaj egyede tudja-e, sejti-e, megszenvedi-e, hogy a fajtája eltűnőben van, vagy pedig tökéletesen betöltik őt a maga egyedi és egyetlen életének a rutinörömei és -szenvedései. Paradoxabbul kiélezve: vajon tud-e örülni az életnek, a maga privát életének, az utolsó bölény?

A példa, amit Szász Imre citál, arra vall, hogy a kivesző állatfajok pánikban vannak.

Úgy látszik, hogy a kivesző állatfajok érzékenysége a genocidiumra kezdi megközelíteni az emberi érzékenységet. (Olyan sokat mondtunk volna ezzel?) Az állatok nem ismerik a halálfélelmet, hajtogattuk, s lehet, hogy nagyjából igazunk is volt, mert az állatok talán csakugyan nem ismerik azt a halálfélelmet, amelytől „a szív ere fagy”.

Általában nem ismerik. (Most ne gondoljunk a stréber és túlságosan tanulékony háziállatokra.)

De a fenti példából úgy látszik, hogy a vadállatok testvéreink e szorongásban, mihelyt valamiféle kollektív halál fenyegetni kezdi őket.

 

Vagy ki tudja? Lehetséges az is, hogy a halál gondolatától olyannyira riadozó, oly emberi túlérzékenységünk már abból a felismerésből fakadt, mint az indiai elefántoké. Csak minket az emberré levés első pillanatától kezdve kísértett – és kísértve sarkallt – a kollektív mulandóság rémképe. S ezt szenvedi meg azóta is minden egyed a maga keserves magán-haláltusájában.

Nem esik nehezemre elképzelni, hogy az utolsó óriásgyíkok, a jégkorszak ritkuló mammutjai, és most a Kárpátokban a medvék, farkasok, kőszáli sasok, akárcsak a Szász cikkében említett ázsiai elefántok, éppolyan intenzív, hidegverítékes és légszomjas halálfélelmeket élnek át, mint Bergman filmhősnői, mint Iljics Iván, mint az aradi sáncokon szegény Vécsey, aki szívszélhűdést kapott, midőn nyakába vetették a hurkot.