Noé

Legelébb a gázlómadarak kezdtek eltünedezni: a nemeskócsagok, a gémek, a darvak; s a gólyák közül is egyre kevesebb szállt vissza. A ragadozók olyan hirtelen tűntek el, mintha öngyilkosok lettek volna a fajták, sorban: a sólymoké, a sasoké, az ölyűké. Aztán szépen elfogytak a többiek is: a kedves vörösbegyek, ökörszemek, barázdabillegetők, pirókok, cinkék, cinegék…

A végén minden madár olyan ritka lett, mint a fehér holló.

Megmaradtak a városban a verebek. Ők szívósak. Hét szűk esztendő, majd kiböjtöljük – gondolták. Valószínűleg az olajválságra spekuláltak. Ez jött is, de a konflislovak nem tértek vissza.

Viszont egyre szaporodnak a galambok. Rájuk szinte serkentőleg hat, amitől a többiek pusztulnak: a városi kultúra terjedése, az ipari civilizáció. A galambok éppolyan demográfiai robbanás elé néznek, mint az emberiség. A nyugati nagyvárosokban a galambok szaporasága ellen a fegyver is hasonló ahhoz, amellyel az ember elszaporodása ellen harcolunk: a kukoricába, amit szórnak elébük, fogamzásgátló pirulákat kevernek.

A svájci városok vezették be elsőnek ezt az ötletes galambirtást. A többiek gyorsan követték. Drága módszer, de humánus.

Pár év múlva kiderült, hogy a galambok ettől csak még jobban szaporodnak.

Úgy látszik, megint csak igaza lesz a bibliának. Az özönvíz után mindig galamb hirdeti, hogy a fehérje egyelőre folytatja a maga létezési formáját a földön.