A természeti környezet pusztításaA Magyar Nemzetben az olvasó írta levelekben valaki közli Lenin intézkedését – haragos és minden körülményre kiterjedő intézkedését – az ellen a szanatóriumigazgató ellen, aki a parkban oktalanul kivágatott egy fenyőfát. Eszembe jut erről egy másik hasonlóan haragos és félelmetesen logikus intézkedés, egy fickó ellen, aki Dotionban egy ligetben fákat kezdett el kidöntögetni, mert valami pompás házat épített, és ahhoz kellett neki a rengeteg fa. A liget pusztítóját Erysikhtonnak hívták. A termőföldek istennője, Démétér, megjelent a ligetben, álruhásan, amikor a fejszecsapásokat meghallotta. Megpróbálta megakadályozni Erysikhtont a fák kipusztításában. Erysikhton fenyegetőzni kezdett, erre Démétér, most már istennői fényében, megátkozta a fadöntögetőt, hogy sohase tudja ezentúl az éhét csillapítani. Csillapíthatatlan és kielégíthetetlen éhség lett úrrá Erysikhtonon. Semmi sem volt elég neki. Csak evett, csak evett, csak evett. Mindent felfalt, mindent felzabált. Kiette a szüleit, kiette a várost, az egész országot. És a végén a szemetet ette. Az nem fogyott el, abból volt elég. Nem volna nehéz ezt az ősi mítoszt úgy olvasnunk – legmaibb tapasztalataink alapján –, hogy a természeti környezet pusztításának a büntetését lássuk abban a nagy éhű fogyasztásban, amely egy egész kor, egy egész társadalom legjellemzőbb jegye lett, s végül az esztelenül, immár apokaliptikusan megnőtt fogyasztás perspektívájában feltűnjenek a fenyegető szeméthegyek. Ezeket is el kell aztán fogyasztanunk. Az autóroncsot, a műanyagfóliát, az atomsalakot. A fenolt, a higanyt a folyókból, a tengerekből. Majd a halak húsában és a köret krumpliban szépen elfogyasztunk minden szennyet és szemetet. Pontosan úgy, mint az elátkozott Erysikhton. |