Egy kortárs temetése

Kennedy iránt a rokonszenvem, nem is régen, némi dühös dacból született. Úgy is mondhatnám, hogy sértett nemzedéktudatból. Generációs szolidaritásból.

Október végén, amikor Párizsban jártam, egyes lapok éppen nagyon szorgalmazták a francia és a német katonák fraternizálását, igazi vagy jelképes gomba alakú felhők feleresztése mellett, feleletül a két „nagy” atomcsendjére. Ekkor hallottam ezt a történetet. A szenátusban vagy a parlamentben valaki meginterpellálta az egyik minisztert: miért nem szereti De Gaulle Kennedyt? A miniszter így felelt:

– Már hogyisne szeretné. A tábornok mindig szerette az iparkodó fiatalságot.

Ennek a finom gúnynak a villanásánál ismertem fel Kennedyben, lám, ő is ama negyvenévesek generációjába tartozik, amely – úgy látszik mindig gyanús marad az öregek szemében.

A koporsót követő gyászolók közül most diadalmasan kimagaslik De Gaulle csákója. Túlélte!

– Na és? Olyan nagy kunszt ez? Nézzék meg az egyes évjáratok életbenmaradottjainak a statisztikáját. Azt a fenyőfaforma ábrát. A negyvenévesek éppoly kevesen vannak, mint az aggastyánok. Minket mindenki túlél.