Pellengéren

Október van. Süt a nap, az ég kék, a tenger olyan langyos, mint a Balaton. A szezonnak régen vége, de a szálloda tele van, mert süt a nap, és lehet fürdeni.

Angol családok, családi kompániák ülnek az asztaloknál. Nekem, mint magányos vendégnek, hol erre, hol arra az asztalvégre terítenek. Ahol üres hely van.

Megszoktak. Nem kívánják, hogy bemutatkozzam. Kedvesen biccentünk. A beszélgetésükbe nem szólok bele.

Még egy magányos vendég van a szállóban. Ő egy kis külön asztalnál eszik. Hatalmas termetű nő: abban az áttörhetetlen vénlányságban, amit vállalni kell. Vállalja is, férfiasan. Ő cserzi a déli napon a legvörösebbre magát, és a viharos tengerben is kint látom úszkálni. Ha nagy tarajos hullám jön, úgy áll föl a vízben, hogy az jól fenékbe vágja. És ilyenkor felnevet. Eredendően társaslény, szereti a kedélyes kompániát, a dévajkodást. De úgy látszik, hogy egyedül a tengerrel van beszélő viszonyban.

Rettenthetetlen, mint azok a német lányok, akikről messzehordó ágyúkat neveztek el még az első világháborúban.

De ha a többi asztaltól feléje pillantanak, a rézbőre alatt látnivalóan elpirul. Úgy ül egyszemélyes asztala mögött – babaasztal ez az ő méreteihez –, mintha pellengérre volna állítva. Szenvedi az elszigetelést, a kontaktus hiányát, testének túlzott méreteit. Nem tud eltűnni, bemosódni a környezetbe. Pellengéren van, s méghozzá fel is van nagyítva. Mint egy trükkfotó a német nemi nyomorúságról, íme a teuton nő, akinek az esedékes fiúi mind elestek Sztálingrádnál.

Amazon, háborúellenes propagandára.

Miért viszolyogtat ennyire?

Valószínűleg azért, mert rajta mérhetem, hogy milyen kiszolgáltatott az, aki magányos. És hogy milyen átlátszó: messze belátni a magányosság hátterébe. A rossz génekre is; az elrontott történelemre is. A társtalan ember hamarosan olyan lesz, mint egy szemléltető ábra az iskolában. Illusztráció a „történelem melléktermékei” című fejezethez.