Írástudók torzulása

A Kritika érdekes passzusokat közöl Balázs Béla ifjúkori naplójából.

Balázs Béla 1907. január 23-án Georg Simmel szemináriumában (a kiválasztottak körében) felolvassa a Halálesztétikáját. Sikere van vele.

Ujjongva jegyzi fel ezt a sikert. („Imponáltam a németeknek. Örülök neki, nem magam miatt. Mint magyar imponáltam. Egész el voltak képedve, hogy egy turáni tatár is tud ilyet. Táncolnék örömömben. Megálljatok, rongyosok! Szól még a magyar egy szót!”)

Nyolc év múlva Balázs Béla azt fontolgatja naplójában, hogy elmegy önként a háborúba. El is ment. Sorolja az érveit, ezek mind a háború mellett szólnak. Köztük az egyik érv az, hogy a világháború az ő Halálesztétikájának újabb igazolása, a Simmelék „hiperművelt” tanítványai előtt oly sikeresnek bizonyult művéé. Mert ki tapsoljon a világháborúnak, ha nem az az író, aki már a békében is halálkultúrát hirdetett? Már egy éve tart az öldöklés Európa-szerte, amikor Balázs Béla ezt jegyzi föl: „Azt is mondom gyakran, hogy egy nagy háború erkölcsi fürdője lesz a népeknek, és hazabeszélek, remélve, hogy megnyitja érzésüket a nagy etika és tragédia iránt, és lelkük a halálillat csodáját megérzi”.

Az író a világháborút éppúgy eszméi győzedelmének tekinti – egykori művirág műve elismerésének –, mint annak idején Georg Simmel professzor elismerő bólogatását.

Szorul a torkom, szívem: e tigrisanyai – műveinket mindenáron érvényesítő – szenvedély minden íróban megvan.