Meghitt cápák, avagy egy film emléke

Angol film volt. A címe, ha jól emlékszem: S. O. S. Jó néhány éve már, hogy láttam.

Egy kis köves szigetecske. Erre emlékszem. A szélben hajladoztak a pálmafák. Fantomhajók horgonyoztak az öbölben. A sziget közepén, méteres ólomfalak mögött békésen szénát rágó kísérleti kecskék. És ugyanitt a némán egymásra bámuló öt-hat ember. A kísérleti emberek.

A film közönsége magára is ismerhet bennük. A film ugyanis arról szólt, hogy mindnyájan része vagyunk egy kísérleti emberiségnek.

S eközben valahonnan egy repülőgépanyahajóról, a sok száz kis gép közül gombnyomásra fölemelkedik egy személytelen kis röpcsi. Robotbiztosan hozza a Bombát.

A hajókon, több száz vagy több ezer kilométerre a szigettől, a megfigyelők ólomsisakot öltenek. A legénység lekuporodik a fedélzeten, s ölébe rejti a fejét, valami újonnan ősi rítus szerint, hogy ne lássa meg a pusztulásnak még a távoli visszfényét sem. Furcsa, elmélkedő póz ez. Persze, van is min. Hisz felidéződnek körös-körül a Teremtés erői.

Egy emberszabású földön most bontja ernyőjét a kozmikus szabású pusztulás.

A tizedik percben, mielőtt az első mozinéző ásított volna, a rendező – az überolás tökéletes technikájával – bedobta a cápákat.

Kis világunk megszokott szörnyeit. Az otthonias borzalmakat. A jól bevált sematikus vérfagyasztást, amit órákon át lehet nézni, lankadatlan izgalommal.

Ember ember ellen. Cápák ember ellen. Vér festi a tengert. Újabb cápák. Víz alatt marad a szép Bartók Éva. De a hős lemerül érte, karjában hozza ki, csókkal éleszti. S micsoda happy end! Az acéltorony tetején megérdemelt baltaütést kap homlokára az intrikus, és nyolcvan métert zuhan fejjel lefelé, látható gyorsulással.

Most gyertek, cápák!

E cápajelenetek feszültsége mindent felülmúlt.

Pedig elég kicsi a valószínűsége annak, hogy a mozinézők cápák torkában leljék a haláluk.