A Rombolás Géniusza

Bronzszínű nagy könyv volt. S bronzkapu-titkú fedelén egy Démon repült, visszanézve felénk…

A könyvben belül még több ilyen démon is volt. Mennyit forgattam ezt a könyvet! Nem a szirének érdekeltek – belőlük is volt jó néhány a könyvben –, hanem ezek a baljós szárnyas alakok, akik látnivalóan a pusztulást hozzák ránk.

Az egyik képnek a címe is ez volt: A Rombolás Géniuszának Diadala.

Emlékszem. A Pápa és a Német Császár trónolt a háttérben, és a lábuk előtt hajszolta halálba magát az emberi nem. Úgy rémlik, azúttal a krími háború alkalmából. Az előtérben mintha egy anya tűnnék fel, amint menti a picijét.

Felettük, a felhős égen áthúzott a Rombolás Géniusza.

*

Azóta se láttam Zichy Mihály díszkiadású albumát, de ezt a képet hányszor láttam feltámadni. Elébb csak riadt gyerekkori álmaimban. A leszakadni készülő égből visszanéztek rám a szárnyas démonok.

Később aztán megtanultam a leckét, hogy az efféle lelkiismerethez szóló allegóriák már nem tartoznak bele a művészetbe, és otthagytam Zichy képének az emlékét az álmaim mélyén.

Hiába!

A történelem is, a művészet is kezdte szolgáltatni az emlékeztetőket erre az eltemetett látomásra. Hol a pápa kezdett olyan lenni, mint Zichy Pápája, a német vezér még olyanabb, mint Zichy Császára, és a gyereküket mentő anyák meg pontosan olyanok voltak, mint az a Gyerekét Mentő Anya.

És ráismertem erre a képre – nem a formáira, hanem a denunciáló dühére, amikor Picasso Guernicáját megláttam.

És egyszeriben megfordulni látszott minden. Mintha az iszonyat tengerében csak szigetek volnának a létezés öröméről szóló korszakok: Mezei Koncertekkel, Madonnákkal, Majálisokkal, Fürdő Nőkkel… Az állandó: a rémületet keltő etruszk katonafejek, Uccello képe egy szegény zsidó család kiirtásáról, a Campo Santók freskóin a Felbomlás és az Élet formáinak a nagy rendetlensége, a keresztrefeszítések, a tövisselkoronázások, az utolsó ítéletek és a betlehemi gyermekmészárlások, a haláltáncok, Callot és Goya tudósításai a háború borzalmairól, Käthe Kollwitzéi a proletáréletről, Mednyánszky egyre kopárabb terein a szögesdrótok és a katonatetemek…

Egy esztendővel ezelőtt a régi Mexikó romjai és az új Mexikó freskói előtt megint feltámadt bennem a Rombolás Géniuszának az emléke. „Ezen az oltáron naponta tízezer ember eleven szívét vágták ki a papok, ez a csatornarendszer a vérpatakok elvezetésére szolgált” – mondta a kísérő a szokott szövegét. És a Prado Hotel falain Diego Rivera óriásfreskói denunciálták az azték papok után jövő spanyol papokat, akik pedig inkvizíciós máglyákkal szórták tele Új Hispániájuk földjét. A Képzőművészetek Palotája falán pedig Siqueiros freskói szólnak az őslakók sorsáról…

Mennyi mementó, mennyi tiltakozás a Rombolás Géniusza ellen!

A milánói Dóm jobb oldali kereszthajójában ott áll Marco D’Agrate műve: az elevenen megnyúzott Szent Bertalan.

A Lét és a Nemlét látványa egyszerre, egyazon testben.

Azt mondják, a Húsvét-szigetek bálványai arra szolgáltak volna, hogy elűzzék a partokról a Rossz Szellemeket. Azt hiszem, arra is szolgáltak, hogy hátuk mögött ezekkel a bálványokkal, kellő bőszültséggel védjék a szigetlakók szigetükön az életüket.

Efféle hivatást vállalnak a művészek, amikor feltámasztják képeiken, szobraikon a Rombolás Géniuszának Diadalát.

*

És egy javaslat az auschwitzi múzeum képzőművészeti gyűjteményéhez.

A Részvétnek és a Haragnak a méltó alkotásai mellett, mint amilyeneket a magyar művészek küldenek most oda, állítsák ki az egyik teremben az Árulás művészetét. Göbbels festőinek és szobrászainak műveit, az ál-klasszicista, ál-harmonikus, ál-optimista műveket, a Rombolás Géniuszának diadala idején született cinkos hazugságot.