Lesz háború, vagy…?

Alig pár évvel voltunk a háború után. Látogatóban jártam itthon Genfből, de már nagyon szerettem volna végleg hazakerülni. Körülbelül olyan forgalmas és mozgalmas volt az élet Pesten, mint mostanában, csak azzal a különbséggel, hogy akkor a sodrásban felszínen volt eszme, szellem és hit is, töretlenül, sőt: általában tiszteletet parancsolóan.

A Parlament mögötti téren, pontosabban a Rákóczi-szobor mögött, ahol most a házasságkötő terem van, nagyforgalmú kávéház volt akkoriban. Hogy is hívták? Szabadság kávéház? Café de la Paix? Azt hiszem, itt főként politikusok tanyáztak, egy-egy unalmasabb parlamenti ülés alatt jól eshetett megmerülniök a kávéházi népszerűség pezsgőfürdőjében.

Mit kerestem ott, nem tudom már. (Az írók kávéháza változatlanul a Centrál volt.) Úgy rémlik, Rákosi Zoltánnal volt ott randevúm, a lánglelkű és komor ifjú pedagógussal, aki egy svábhegyi nevelőintézetben, a Paxban, egyedülálló kísérletet csinált akkoriban: a rábízott gyerekeket, akik mind a háborúnak s a táboroknak valamiféle poklából kerültek oda, azzal próbálta gyógyítani, hogy rákapatta őket a versírásra. Meghirdette előttük a dadaizmus programját, s ez az új játék – a szavakkal, az álmokkal, a ritmussal – magával ragadta a Pax gyerektársadalmat.

Pillanatok alatt folyóiratot teremtettek maguknak, s volt egy-két kritikus, is amikor már itt-ott azt rebesgették, hogy ők, a kisdedek, át akarják venni a hatalmat az irodalomban. Emlékszem, amikor a Pax-beli gyerekek – zsebükben a kéziratokkal s a gyerekkori élmények irigylésreméltóan friss fegyverzetében – Rákosi Zoltán vezérletével megjelentek Waldapfel modern irodalmi szemináriumán, ahová az egyetemista korú írók-költők szívesen járogattak, és ott ők, az alig tízévesek is szót kértek, legkevésbé sem titkolva türelmetlenségüket az előttük járó, kiérdemesült, akkor húsz év körüli költőgenerációval szemben.

Ennek a diadalmasan induló gyermek-kereszteshadjáratnak egy újabb kitervelt akciójába akart Rákosi Zoltán beszervezni engem ott a kávéházban. Azt hiszem, arról volt szó, hogy Pátzay Pált, aki akkoriban örökös kultuszminiszter-jelölt volt, vegyem rá arra, hogy olvassa föl a Parlamentben a tízéves Orbán Ottó első verseit. De Rákosi Zoltán haditervében, tudom, hogy fontos feladat várt más politikusokra is. Talán még a névrokonára is számított.

Nem volt ezekben a tervekben akkor semmi esztelenség. Nem sokkal azelőtt nyitottam meg Genfben egy kiállítást a kunszentmiklósi gyerekek nagy ámulatot keltő festményeiből – (Kunszentmiklóson a kísérletet Vargha Balázs csinálta, teljesen függetlenül a Rákosiétól, és tökéletes párhuzamosságban vele. A Felszabadulás a régi pedagógusi nyűgök alól is felszabadulást ígért.)

Mindezt azért is mondom el, hogy lássák: mi volt a tét.

A kávéház előtt Ö. állt, aki ugyancsak akkoriban jött haza egy nyugati útról. Hogy meglát, már messziről odakiált nekem.

– Mi hír? Lesz háború, vagy lesz háború?

 

*

 

Tökéletes, magyar módra való megfogalmazása volt ez annak, hogy már csak látszólag van alternatíva, mert igazában már nincs is alternatíva, hogy jóformán semmi, de semmi esélyünk sincs a békére.

Egy hajszálon múlott. Csakugyan.

S azóta is, hányszor. A múltkor olvastam egy Kennedy-életrajzban, hogy a karibi válság idején mi zajlott le a Fehér Házban. Jóval utána is hátborzongató. Hajszálon múlott.

Az eddigi világháborúk gócaiban, így Európában is, több mint egy negyedszázada béke van. A Pax-beli gyerekek gyerekei verseket írhatnak, a kollektív traumák emléke nélkül.

De azért még nem lehet kiállni a sarokra, azzal viccelve, hogy nem lesz háború vagy nem lesz háború…