Idegen világ

„A fürdőszobában felgyújtom a villanyt: hatalmas svábbogár fut ide-oda a kövön, míg sikerül eltűnnie valahol a gázkályha alatt. Mereven nézem, mozdulatlanul, hogy ne zavarjam menekülését, dobogó szívvel várom, hogy szökjön meg előlem – én is félek tőle. Mekkorára tudnak hízni!… Valahogy itt volt a halál is. Sorsom évszázadokban és ebben a lakásban.”

Gábor Miklós könyvéből írtam ki ezt a passzust. Találkozás egy svábbogárral. Bevallottan szorongásos meditáció. Mielőtt bedobnám az idézetet egy fiókba, még egyszer elolvasom: egzisztencialista kicsengése van, ez igaz, de az utalás a végén, az évszázadra és a lakásra, helyhez köti az élményt. Budapesthez? Közép-Európához?

Talán figyelemre méltó lehet az is, hogy könyvének abban a fejezetében írja le Gábor Miklós ezt a találkozást, ahol majd Sarkadiról lesz szó, az Oszlopos Simeonról. Nem is rossz előjáték ez az Oszlopos Simeon világához. Emlékszel még azokra a bűzös bogarakra, amelyeket a házmesterné szétereget az ifjú pár hálószobájában? Ezek a bűzbogarak az Oszlopos Simeonból már ott vannak bent a fiókomban. És a többi is…

 

*

 

Rovargyűjteményemnek az alapját Jean-Luc Moreau vetette meg, a kitűnő fiatal francia költő, aki közben a Sorbonne-on a magyar irodalomnak irigylésre méltóan tájékozott professzora. (Bár, hasonlóképpen, a maguk szakértőjének vallhatják őt a finnek, az észtek, a lengyelek, az oroszok, a baszkok, az albánok, a németek… Jó magyar szóval: egy Mezzofanti.) Megragadóan szép Ady-tanulmányában – 69 nyarán ez a Kortársban is megjelent – olyan biztos körvonallal határozta meg az Ady idézte magyar sorsot, ahogy csak az láthat minket, aki távoli tanúja és mégis beavatott ismerője történelmünknek, klasszikusaink minden sorának, és sorok mélyi, sorok közti gondolatának. De ugyanez a megvesztegethetetlen messzi tekintet felfedez olyasmit is, apróságot, amin elsiklik a mi szemünk.

Azt mondja egyszer:

– A magyar irodalom tele van svábbogárral.

– Honnan veszed ezt?

Már kezdi is sorolni. A franciákra oly jellemző udvariassággal az én svábbogaraimnak adva az elsőbbséget. Sorolni? Énekelni. Mert az Egy szerelem három éjszakájával kezdi, a Három Királyokkal, onnét, hogy „az ezredes úr mulatságára élve ettük meg a svábbogarat”… S aztán tovább:

 

Aki nem viccelt, megkrepált, Aki nem táncolt, annak aus, Kaput lett egyből, hulla már, Kinek nem ízlett a svábbogár… A drá-ága svá-ábbogá-ár!

 

S franciául is elénekelte, természetesen saját fordításában, illesztve hangsúlyt, rímet, Ránki zenéjéhez:

 

Celui qui ne blague pas, il crève Celui qui ne danse pas, raouste! Il sera kaputt et sans retard Celui qui n’aime pas les bons cafards… Les chers bons cafards!

 

S azután folytatja az argumentum ad hominem sorát:

– A Zsenik iskolájában a végső lökést a feleséggyilkolásra az a svábbogár adja, amelyik menetrendszerűen végigsétál a konyha kövén.

Nem tarthattam tovább egy rovarmentes magyar irodalom koncepcióját. Megadtam magam.

Annál inkább, mert a személyhez szóló érvekre a még ellenállhatatlanabb tekintélyi érvek következtek. Juhász Ferenc apokaliptikus ízeltlábúi, egy-két futó példa Örkénytől, Csurkától, s végül ama klasszikus svábbogárfajta, amely Madách Civilizátorának a nyomában mászik be a ház ajtaján-ablakán, Tedeumot énekelve, amelyhez hasonlót az angyalok karától hallhatunk a Tragédiában, a teremtés első napján:

 

Dicsérünk, mester, aki nékünk Ma ismét uj házat szereztél!

 

Az invázió tárgya, az új ház, természetesen Magyarország.

Madách megvigasztalt. Világos. Ezt a sok csótányt a magyar irodalomban mi az Osztrák-Magyar Monarchiából (sőt: a Gesamtmonarchieból) örököltük. Moreau János-Lukács ezt elfogadta, sőt könnyedén rá is idézett néhány remek svábbogarat Zágrábból, Bécsből, Prágából. (A legimpozánsabb példány Kafka novellájából bújt elő.) Tehát mégse kizárólag magyar specialitás ez a féreg. Nem is szívesen vállalnám nemzeti totemállatnak.

– Még mindig inkább a turul, mint a csótány! – jegyzi meg Moreau.

Igyekszem még tovább tágítani a terjedési kört. Visszakínálom a svábbogarat francia barátomnak.

– A francia filozófiában is feltűntek már az ízeltlábúak. Ezt meg én vettem észre. Hol vagytok ti már Descartes büszke cogitó-jától! A bogár lett az eszmélkedés alapja. Lichtenbergnél olvastam: „Minden mozgó rovar a sorsom kérdéseire válaszol…” És hallgasd meg mít ír Cioran a Keserűség Szillogizmusaiban: „Amikor Aischylos és Tacitus már túl langyosnak látszik, nyisd ki a Rovarok Életét – micsoda kinyilatkoztatás a dühödt és felesleges létről; pokol, amelynek – nagy szerencsénkre! – nem lesz drámaírója, és nem lesz krónikása. Mi maradna a mi tragédiáinkból, ha egy írnitudó ízeltlábú közölhetné az övéit?”

Könnyű volna erre azt mondani: na ja, Cioran román eredetű, innen exportálta hát ő is ezt a rovarcentrikus szemléletet. Egy fiatal franciát azonban csakis az eszme érdekel és sohasem az eszme származása. A román filozófusra egy magyar költőt idéz. Cáfolatképpen. Gulyás Pál versét a konyhában eltaposott svábbogárról. Idegen világ – ez a vers címe.

– Gulyás Pál minden versszakot azzal a sorral kezd, hogy „nem volt abban semmi tragédia…” Nem ismeri el a rovari lét tragikumát. Sőt, ha megnézzük a vers végső kicsengését, az derül ki belőle, hogy nem a szétkent svábbogár léte tragikus, hanem ezzel szemben – mintegy ennek tükrében, ennek perspektívájából – a miénk látszik még tragikusabbnak, igen, a mi emberi létünk, amelyet egy talányos és kiismerhetetlen rovarvilág, a címmel is hangsúlyozott idegen világ környez… – s felütve a mindig kezünk ügyében levő Gulyás-kötetet, olvasni kezdi az utolsó szakaszt, ahol már negyedszer ismétli a költő, hogy „nem volt abban semmi tragédia”:

 

S nem volt abban semmi tragédia, midőn a vas szemétlapát hegyéről ezt az összetört idegen világot egy idegen világ undorodva kidobta a zizegő éjszakába.

 

*

 

Régen túlléptünk már a Civilizátor meghitt, tájjellegű, káundká svábbogarain. A háztáji parazitákon, a szinte társbérlőinken. A metafizikai szorongás, amely az otthonunkban felbukkanó bogár láttán elfog – ma már tudjuk –: reális veszélyérzetből fakad. A rovaroknak van a legtöbb sanszuk, hogy túléljenek minket. S köztük, állítólag, a legeslegtöbbje épp a svábbogárnak. Az apokaliptikus szó, az imént, nem volt túlzás. Az emberi civilizáció megteremtette a feltételeit annak, hogy átadja helyét a földön egy svábbogár-civilizációnak. S nem holmi aristophanesi komiko-allegóriaképpen, hanem igaziból. Amit mi magunk gyártotta világvégének látunk, az feltehetően csupán az abszolút elrovarosodás hajnala. „A következő világháborúban csak egy győztes lesz, a svábbogár, melynek a legerősebb sugárzás sem árt, s melynek jó ideig lesz mivel táplálkoznia.”

– Ezt is magyar írta, persze.

– Az, Szentgyörgyi Albert.

S hadd idézhessem itt e tudós prognózisnak még hitelesebb költői variációját, Veress Miklóstól. (Távirat K.-nak, írta a verse címébe, finom gesztust téve ezzel az ősi, kafkai óriáscsótány felé.) A vers hőse Z. úr, a nagymenő féregirtó, aki „párzás közben exitált, /amikor robbant a Bomba”. S itt jön ama apokaliptikus (és Szentgyörgyi jósolta) látomás:

 

Világnyi csönd lett hirtelen sugár-szél szénvirágok később egy békés reggelen feltüntek némi csápok s még később hóditó körmenet ámította a tüskés sugárzásálló lényeket: egy felsőbbrendü nyüzsgés Mert Z. úr néma és repedt térképpé égett hátán világfoglalni ügetett hárommilliárd csótány.

 

Jó pár éve annak, hogy Jean-Luc Moreau-val a közép-európai irodalmakban oly nagy szaporaságú állatokról beszélgettünk. Most már meg se lep, ha írás vagy olvasás közben megjelenik a papíron egy svábbogár. A babitsi példázatban szereplő szép, feledhetetlen páncélos bogár helyett, hiába, nekem is efféle hatlábúak szaladnak ki az ujjaim alól.

Legutóbb is.

Színhely: egy paplak Dél-Amerikában. A püspök keresi a rejtett lehallgatókészüléket, felemeli a szőnyeget – persze hogy ott fut egy svábbogár. Szép, fejlett példány. Potrohába beépítve a minimikrofon.

Egy ideig azt hittem, egyedül vagyok ezzel a gyűjtőszenvedéllyel, amelyet Jean-Luc Moreau keltett fel bennem. Úgy látszik, mégse. Nemrégen olvastam Eörsi István versében, egy élet summázataként:

 

Szép csótánygyűjteményem és három nyelvvizsgám van.

 

Csak azt nem írja, hogy ő valóságos csótányokat gyűjt-e, vagy szintén költőileg már kipreparáltakat.

Sűrített, tömény, mesterséges, feldúsított városmag: az Europa-Center. Itt minden megtalálható. (Még egy műjégpálya is, a kellős közepén. Befagyott tengerszem a harmincemeletes kráter mélyén. Óriás atommodellban az anyag végső titka: itt cikáznak a rövid éltű elemi részecskék a Bűvös Vadász zenéjére.) A csúcsán kacsalábon forog az új főfétis: a háromágú Mercedes-csillag. Nem messze innét egy agyonbombázott templom: emlékeztetőül, a kemény ököllel visszavágó Történelemre. Szemben pedig az Aquarium – emlékeztetőül arra, hogy nem csupán mi, felsőbbrendű emlősök vagyunk e világon. Ez is, az is hasznos mementó.

Jártam a romtemplomban, szép színes üvegablakok fényében lehet elmélkedni. S az Aquariumban is ugyancsak templomi csend és derengősen kivilágított medencék.

Éppilyen csend van egy emelettel följebb a hüllőknél is. Sárkányok miniatűr utódai néznek vissza ránk az üveg mögül, varánuszok, leguánok. Az óriáskígyók némán emésztenek.

A látogatók is csak suttognak.

És még egy emelet: az Insectarium. Itt látszik csak igazán, hogy mi is az igazi biológiai robbanás. Az üvegdobozokban rezseg a sok pók, hangya, sáska, szöcske, termesz, lepke, tetű, nyű, atka, bolha, légy – látszik, hogy ők milyen komolyan vették a sokasodjatok és szaporodjatok parancsát.

Óhatatlanul viszketés fogja el az embert. Ismeretlen látogatók összenevetnek és vakaróznak.

Szellemes muzeológusok odavarázsolják az ízeltlábúak természetes környezetét is. Liliputi fákon sáska-gulliverek. A svábbogarak üvegdobozában pedig berendeztek egy babakonyhát. A babatűzhely mellett fehérfityulás babák szorgoskodnak. S közben keresztül-kasul szaladgálnak rajtuk az óriás svábok. Megannyi kafkai méretű rovar. Ha az egyik megtelepszik a falvédőn: eltakarja rajta az egész háziáldást.

Persze, lehetne folytatni is: egy pucér kis alvóbabán bemutatni az óriáspoloskákat. Elesett ólomkatonákon a náluk is nagyobb temetőbogarakat…

Egy futurológiai érzékenységű rendező egy ilyen üvegdobozban színre vihetné Az ember tragédiája eszkimó színét is – Madách és Szentgyörgyi vízióját. Az atomháború túlélője, Ádám, amint egy szép, fejlett, félmázsás nőstény-csótány épp cipeli be őt a kunyhó falrepedései közé…

S még hallani lehetne az üveg alól Ádám hangját, első és utolsó hangot ebben a néma – nem halálosan, hanem életteljesen néma – akvár-terrár-inszektáriumban: Segítség, Lucifer! el innen, el, Vezess jövőmbül a jelenbe vissza!

Éva pedig, feleletül, csökevényes szárnyait összedörzsölve szíves marasztaló szavakat képezne.