A felelősek

„Végigcsinálni szabályszerűen a háborút: nehezebb, kínosabb és hosszabb, mint megdögleni benne.”

Így kezdi vallomását algériai kalandjairól egy volt ejtőernyős, Pierre Leulliette. (Esprit, 1959. április.)

Aztán leírja, hogy vadulnak el Algériában. A legtöbbjük csibész, nem mind, de az is elvadul.

Rákapatják őket a legintenzívebb élményre, ejtőernyővel lebegni ég és föld között, aztán elviszik őket a hegyek közé, a kabilok közé. „Sáskahad voltunk az égben, most meg a földön” – írja. És egyszerre csak észreveszi, a legtartózkodóbbja is, hogy „hogy a háború öröm, bármily szörnyű legyen is, öröm, amely nagyon is pontosan követi bizonyos vágyak vonalát, amelyeknek létét eladdig nem is sejtettük”.

Hogy a német fiatalokból hogy lett SS, erről a folyamatról, belső folyamatról, keveset tudunk. Hogy a francia fiúkból hogy lett valami SS-szerűség, erről már sokkal gazdagabb dokumentációnk van, részint az indokínai, majd, s főként, az algériai háborúból.

Egy félelmetes drámát játszom gondolatban.

Váltogatva olvasom egy kabil tanító naplóját és a Kabiliában vérengző francia ejtőernyős emlékiratait.

A dráma végére odakívánkozik Sophokles mondata, az elevenen égő Herakles szenvedése fölött: „És mindezért nem felelősek, csupán az istenek.”

De vajon számon tartjuk-e ezeket a felelős isteneket legalábbis annyira, amennyire a görögök számon tartották őket?