Atomkorom

„Or, nous civilisations…”

És idézték Paul Valéry idéznivalóan zengő mondatát, amellyel a Szellem Válságát intonálta. „Immár mi civilizációk is tudjuk, hogy halandók vagyunk…”

– És hogy gyilkosok is?

Kezdjük talán ezzel a beismeréssel, mielőtt dicsérni kezdjük az európai szellemet. Ne viselkedjünk úgy, mintha ez a világháború plusz koncentrációs világ csak sajnálatos epizód lett volna, holmi vargabetű (fátyolt reá!) az európai szellem tökéletesedésének az útján…

A világvége sem új a nap alatt

A kultúránk törékeny. Tudjuk. De nemcsak úgy, ahogy eddig is tudtuk – s mindig elfelejtettük –, hogy „Róma s erős Babylon leomlott” – hanem úgy is, hogy egyetlen emberiség van, s ha elpusztul, nincs másik. – S ma már nemcsak Hellas pusztítja el Tróját, hanem pusztulnak együtt: Hellas Trójával, Róma Karthágóval, London Drezdával. Tehát mindig az egész, az egyetlen van kockán.

*

(Ez se új. A trójai nők elején mindezt elmondja Poseidon és Athéné.)

Áldozat arccal és arc nélkül

A hadtörténeti szakértőtől hallom:

– A kivégzőosztag elé állított elítélt szemét csakis azért kötötték be, hogy a katonáknak, amikor céloztak, ne kelljen belenézniük.

Hogy ne zavarja őket az áldozat arca.

*

N. B. Megfelelő kiképzéssel, persze, az efféle zavarokat okozó gyengeség eleve leküzdhető. Pl. lőgyakorlatokon olyan bábukra lőni, amelyeknek nyakrészére a gyakorlatozó katonák hozzátartozóinak (testvér, szülő, élettárs) fényképe van illesztve.

Költségessége miatt inkább csak elitcsapatok kiképzésénél javasolható ez a módszer.

A felelősek

„Végigcsinálni szabályszerűen a háborút: nehezebb, kínosabb és hosszabb, mint megdögleni benne.”

Így kezdi vallomását algériai kalandjairól egy volt ejtőernyős, Pierre Leulliette. (Esprit, 1959. április.)

Aztán leírja, hogy vadulnak el Algériában. A legtöbbjük csibész, nem mind, de az is elvadul.

Rákapatják őket a legintenzívebb élményre, ejtőernyővel lebegni ég és föld között, aztán elviszik őket a hegyek közé, a kabilok közé. „Sáskahad voltunk az égben, most meg a földön” – írja. És egyszerre csak észreveszi, a legtartózkodóbbja is, hogy „hogy a háború öröm, bármily szörnyű legyen is, öröm, amely nagyon is pontosan követi bizonyos vágyak vonalát, amelyeknek létét eladdig nem is sejtettük”.

Hogy a német fiatalokból hogy lett SS, erről a folyamatról, belső folyamatról, keveset tudunk. Hogy a francia fiúkból hogy lett valami SS-szerűség, erről már sokkal gazdagabb dokumentációnk van, részint az indokínai, majd, s főként, az algériai háborúból.

Egy félelmetes drámát játszom gondolatban.

Váltogatva olvasom egy kabil tanító naplóját és a Kabiliában vérengző francia ejtőernyős emlékiratait.

A dráma végére odakívánkozik Sophokles mondata, az elevenen égő Herakles szenvedése fölött: „És mindezért nem felelősek, csupán az istenek.”

De vajon számon tartjuk-e ezeket a felelős isteneket legalábbis annyira, amennyire a görögök számon tartották őket?

Léda tojása

A háborús téma nem érdekelt soha. Sőt, inkább riasztott. Valahogy úgy éreztem, hogy a tomboló háború jelenségei elterelik a figyelmet a háború lényegéről. Klasszikus irodalmi példa, hogy Fabrice del Dongo a waterlooi csatában nem is látja, mibe keveredett bele, még magát a csatát sem látja. S az értelmét? Igaz ugyan, hogy ha Napóleon Szent Ilona-i vallomásait olvassuk, könnyen támad az a gyanúnk, hogy Napóleon maga se volt valami nagyon tisztában a háborúinak az értelmével. Csinálta őket: jó technikával s szerencsés szériákban.

Amikor Ady Endre egyik versében azt írta, hogy a világháborút azért hozták ránk „sírjukban is megátkozott gazok”, hogy a forradalom ígéretét letörjék, Ady többet mondott el az első világháború történelmietlen szükségszerűségéről, mint a legjobb szemű haditudósítók és frontnovella írók együttvéve.

A háború keletkezése érdekel: az a rejtekút, amin a háború a békében is közlekedik, az az irracionális régió, ahol a háború tartalékai vannak; és érdekelnek az esetlegesség játékai a válság napjaiban – lesz háború, nem lesz, lesz! – és érdekel és dühít az a jelenség, hogy a háborút, mihelyt kitört, máris kezdi körülvenni a történelmi szükségszerűség fals látszata – az eleve elrendelés gyanús glóriája…

Van egy klasszikus művészeti szabály, amely szerint a trójai háború meséjét nem kell Léda tojásánál kezdeni. Csakhogy engem a háborúkban éppen ez érdekel: Léda tojása. S lényegesen kevésbé Achilles haragja, Hektorral párviadala… Mert nagyobb tét az, hogy lesz-e Trójában háború, mint az, hogy ki fog győzni a trójai háborúban.

Azután megint nagyon érdekel, hogy mit beszélgetnek az istenek Trója füstölgő romjai fölött – Poseidon és Athéné beszélgetésére gondolok Euripides drámájában –, hogy szerintük vajon mi értelme volt ennek az egésznek, s hogy ők – az istenek – hogy látják a jövőt… (Ebből a beszélgetésből lehet megtudni, hogy senkinek sem volt jó üzlet a trójai háború: a ma még oly diadalittas győzők éppoly gyászos végre fognak jutni, mint a legyőzöttek.)

A háború abban az állapotában érdekel, amelyben még nem látszik – vagy már nem látszik – háborúnak.

Léleküdítés

Időbe telik, amíg Párizsból ideér a posta, s én ráérek bemenni az Írószövetség könyvtárába, elolvasni az Express legújabb számát. Így történt, hogy az október eleji lapot akkor olvastam, amikor már nyakig voltunk a háborús rettenetben. Milyen baljóslatúan, milyen vészterhesen hatott a válságban minden hír, az is, amit tíz nappal ezelőtt még jó tréfaként adhattak nyomdába.

„De Gaulle testőrségének parancskönyvébe minden este bejegyzik ezt a mondatot: a Köztársaság Elnöke csakis a világháború kitörése esetén költhető fel álmából.”

Még jó, hogy vannak, akiknek ilyen nyugodt álmuk van mostanában; gondolhatja az emberiség, midőn az esti hírek után beveszi a dupla Dorlotint. De mit irigykedünk, tudvalevően a jó lelkiismeret a legjobb altató. Napóleonról is megírták, hogy a nagy csatái előtt tudott a legédesebben szunnyadozni.

Világháború az Elysée palotában: költögetnek egy generálist, mint derék apát szokás, akinek fia született. „Itt a harmadik!” – mondják neki. „Kire hasonlít?” – riad az alvó.

A másik oldalon fényképes beszámoló a készülő nagy, legnagyobb! francia hadgyakorlatról.

A hadgyakorlat október 20-án kezdődik – pontosabban: akkor fog kitörni. Előkészítésül ötnapos lélektani edzést kap a katonaság. A Hadügyminisztérium ezért kiad egy fiktív újságot, fiktív hírekkel.

Íme:

Október 15. A Kurili-szigetektől keletre egy amerikai felderítő repülőgép eltűnt. A keresésére indult repülőgépeket ismeretlen felségjelvényű gépek megtámadták. Stb.

Ugyanaznap: Magyarország mártíriuma, újabb letartóztatási hullám.

Október 16. Varsóban a politikai rendőrség a tömegre lőtt.

Alatta, kisebb betűvel:

A tartalékosok behívása.

Október 17. India konferenciát javasol a béke megvédésére.

Egyiptom vezére éles beszédben támadja Izraelt.

Október 18. Franciaországban sztrájkmozgalom fenyeget.

Október 19. A három Nagy tiltakozott Moszkvában a nyugati újságírók letartóztatása miatt.

Október 20. A pápa imádkozik a békéért.

A feltételezés szerint a fiktív újságnak ez a száma már nem jut el az olvasókhoz. A pápa imája sem a mennybe.

A gomba alakú felhő megelőzi.

Öt nap kell hozzá, hogy ez is beérjen.

*

Hogy az őrültség háborúba vihet, ezzel mint eshetőséggel számolok. De nem gondoltam, hogy a háborúcsinálás megint ilyen ócska mechanizmus szerint fog menni. Ilyen egyszerű a beugratás? Tudom, a fenti címek: csupán a másfél évtizedes hidegháború drámai sűrítésű kiadása. S ebbe bele vagyunk dobva: magyar mártíriummal, búsuló lengyellel, pápai imával. Egy-egy grádus a felfutásban a háborúhoz. Akik csinálják, bíznak a régi automatizmusban. A Hitlerében. Egy határincidens + egy szónoklat a bolsevik veszélyről: s már indulhatnak is a csapatok. Lám, ugyanígy csinálnák ma is. Csak ma már atomháborúra gerjesztik be a lelkeket. Szakértő, öreg Don Juanként, aki még mindig tudja a fogásokat.

Ha ezzel a mechanikus gondolkozással szemben (amely az embert is mechanizmusnak tekinti, s ráadásul milyen olcsó mechanizmusnak!), ha ezzel szemben szintén egy mechanikus gondolkozás állna – a dogmákban és a frázisokban és az emberek megvetésében begyakorlott, olajozott pályájú mechanizmus – ezen a héten talán vége lett volna ma a világnak.

Atomkorszakban

– Ez józan észre vall, persze, de nem atomjózanészre.

– Nagyon becsületes, amit csinál, mélységesen etikus, de ha jobban megnézzük, látni fogjuk, hogy semmi köze az atombecsület normáihoz.

S így tovább.

Végül:

– Szép halál, nagyon szép tömeghalál, de azért ez még távol van egy igazi atomhaláltól.

Ez nálunk lehetetlen

Atombomba, hidrogénbomba…

Mindig a Föld másik felén robbannak. Japánban és a Csendes-óceáni korállszigeteken.

Az égnek eresztett gomba alakú felhők a távol-keleti rémek közé tartoznak, mint a lepra vagy a Csodálatos Mandarin.

Idegen világ

Kínában lóg a mandarin

Malraux emlékirataiból:

„Húszéves koromban megismertem egy Ázsiát, melynek agóniája még fényt vetett arra, hogy mit is jelentett a nyugati civilizáció…”

A világ egyik fele a másikat magyarázza.

Erre minket, akkoriban, József Attila versei tanítottak.

A nyelv szklerózisa ellen

Kopik a szív, romlik a szem, romlik a fül hallása – idegeinek és érzékszerveinek az elhasználódásával kezd kiszakadni az ember a világból. S ráhagyja, hogy falak épüljenek körülötte. De semmilyen öregedési folyamat nem olyan gyors, nem olyan végzetes és nem produkál olyan visszafordíthatatlan tüneteket, mint az, amely nem is személy szerint minket, hanem a beszélt és írott nyelvet, anyanyelvünket – legelemibb kommunikációs eszközünket – támadja, szürkíti színeit, rozsdásítja s csorbítja a kifejezések élét, kiszívja a szavaknak azt a savát-borsát, amely hatékonnyá tette őket, még a valósággal szemben is.

A nyelv ereje a használatban állandóan őrlődik. Ugyanaz a szerelmes levél, amellyel harminc évvel ezelőtt még meg lehetett hódítani egy dacos leányszívet, ma legfeljebb csendes röhögésre ingerelné a címzettet.

Az első világháború idején Jaurès életével fizetett háborúellenes beszédeiért, de beszédeinek retorikus ereje ma már nem volna foganatos az újfajta háborús propagandával szemben.

A formálissá váló nyelv éppen úgy elszigetelhet minket az élettől – mondhatnám –, elszigetelhet saját sorsunktól, jósorsunk lehetőségeitől, mint a vakság, süketség.

Lesz háború, vagy…?

Alig pár évvel voltunk a háború után. Látogatóban jártam itthon Genfből, de már nagyon szerettem volna végleg hazakerülni. Körülbelül olyan forgalmas és mozgalmas volt az élet Pesten, mint mostanában, csak azzal a különbséggel, hogy akkor a sodrásban felszínen volt eszme, szellem és hit is, töretlenül, sőt: általában tiszteletet parancsolóan.

A Parlament mögötti téren, pontosabban a Rákóczi-szobor mögött, ahol most a házasságkötő terem van, nagyforgalmú kávéház volt akkoriban. Hogy is hívták? Szabadság kávéház? Café de la Paix? Azt hiszem, itt főként politikusok tanyáztak, egy-egy unalmasabb parlamenti ülés alatt jól eshetett megmerülniök a kávéházi népszerűség pezsgőfürdőjében.

Mit kerestem ott, nem tudom már. (Az írók kávéháza változatlanul a Centrál volt.) Úgy rémlik, Rákosi Zoltánnal volt ott randevúm, a lánglelkű és komor ifjú pedagógussal, aki egy svábhegyi nevelőintézetben, a Paxban, egyedülálló kísérletet csinált akkoriban: a rábízott gyerekeket, akik mind a háborúnak s a táboroknak valamiféle poklából kerültek oda, azzal próbálta gyógyítani, hogy rákapatta őket a versírásra. Meghirdette előttük a dadaizmus programját, s ez az új játék – a szavakkal, az álmokkal, a ritmussal – magával ragadta a Pax gyerektársadalmat.

Pillanatok alatt folyóiratot teremtettek maguknak, s volt egy-két kritikus, is amikor már itt-ott azt rebesgették, hogy ők, a kisdedek, át akarják venni a hatalmat az irodalomban. Emlékszem, amikor a Pax-beli gyerekek – zsebükben a kéziratokkal s a gyerekkori élmények irigylésreméltóan friss fegyverzetében – Rákosi Zoltán vezérletével megjelentek Waldapfel modern irodalmi szemináriumán, ahová az egyetemista korú írók-költők szívesen járogattak, és ott ők, az alig tízévesek is szót kértek, legkevésbé sem titkolva türelmetlenségüket az előttük járó, kiérdemesült, akkor húsz év körüli költőgenerációval szemben.

Ennek a diadalmasan induló gyermek-kereszteshadjáratnak egy újabb kitervelt akciójába akart Rákosi Zoltán beszervezni engem ott a kávéházban. Azt hiszem, arról volt szó, hogy Pátzay Pált, aki akkoriban örökös kultuszminiszter-jelölt volt, vegyem rá arra, hogy olvassa föl a Parlamentben a tízéves Orbán Ottó első verseit. De Rákosi Zoltán haditervében, tudom, hogy fontos feladat várt más politikusokra is. Talán még a névrokonára is számított.

Nem volt ezekben a tervekben akkor semmi esztelenség. Nem sokkal azelőtt nyitottam meg Genfben egy kiállítást a kunszentmiklósi gyerekek nagy ámulatot keltő festményeiből – (Kunszentmiklóson a kísérletet Vargha Balázs csinálta, teljesen függetlenül a Rákosiétól, és tökéletes párhuzamosságban vele. A Felszabadulás a régi pedagógusi nyűgök alól is felszabadulást ígért.)

Mindezt azért is mondom el, hogy lássák: mi volt a tét.

A kávéház előtt Ö. állt, aki ugyancsak akkoriban jött haza egy nyugati útról. Hogy meglát, már messziről odakiált nekem.

– Mi hír? Lesz háború, vagy lesz háború?

*

Tökéletes, magyar módra való megfogalmazása volt ez annak, hogy már csak látszólag van alternatíva, mert igazában már nincs is alternatíva, hogy jóformán semmi, de semmi esélyünk sincs a békére.

Egy hajszálon múlott. Csakugyan.

S azóta is, hányszor. A múltkor olvastam egy Kennedy-életrajzban, hogy a karibi válság idején mi zajlott le a Fehér Házban. Jóval utána is hátborzongató. Hajszálon múlott.

Az eddigi világháborúk gócaiban, így Európában is, több mint egy negyedszázada béke van. A Pax-beli gyerekek gyerekei verseket írhatnak, a kollektív traumák emléke nélkül.

De azért még nem lehet kiállni a sarokra, azzal viccelve, hogy nem lesz háború vagy nem lesz háború…

Emlékfejtés

Egy régi emlék körülbelül olyan rejtve működő mechanizmus szerint merül fel, mint amilyen mechanizmus az álomképeink filmjeit is vetíti. S ahogy az álmaink nyugtalanítanak mindaddig, amíg valami megfejtésfélét nem találunk rájuk – vagy amíg gyorsan el nem felejtjük őket –, ugyanúgy az emlékeinktől is várunk némi magyarázatot: minek köszönhetjük a hívatlan látogatást?

Az egyik reggel Gombás Pál halála hírét olvasom az újságban. Ő számította ki előttem – az atombomba után, de jóval a hidrogénbomba előtt –, hogy a hirosimai hatáson túl is még mennyire fokozható a nukleáris pusztító eszközök ereje. Egy alpesi faluban voltunk együtt, 1947 telén. Szentgyörgyi küldte őt, hogy tegyek meg mindent érte, mert tönkrement a háborúban, s hogy őt tartja a modern fizika legtöbbet ígérő lángelméjének. Előzőleg Szőnyivel és Ferenczy Bénivel már felfedeztük ott Naxban a mészárszék panzióját, ahol olyan reggeliket és ebédeket adtak, hogy egybefolyt a három étkezés. Reggeltől éjfélig a terített asztalnál ültünk. Felvittem Genfből a kis rádiómat, vacsora után azt hallgattuk. Néha távolból a Rhône-völgye túlsó oldaláról belemorajlott egy-egy leszakadó lavina hangja. Szőnyi rendszerint rajzolt, Ferenczy Béni Szűts Lászlóval zenét keresgélt, s a Mozart-vonósnégyeseket idézgették egymásnak. Aztán valami félig értett híradás nyomán faggatni kezdtük Gombást, mi is hát ez az atombomba. Úgy kezdett beszélni róla, mint aki tudja, hogy fizikus lévén, kollektív bűn részese. S mint aki felelős azért is, ami ezután fog következni. – Miért? Mi jön még? – Gombást mi addig olyannak ismertük, aki férfi létére megmaradt naiv, nyurga kamaszfiúnak, holmi nagyon is jól nevelt cserkésznek – s most tanúi lettünk, amint elragadta őt a feltartózhatatlan gondolkozás lendülete, miközben meg-megtorpanva, egy-egy példával lefordította nekünk, földi viszonyainkra, hogy mit is jelentenek a számok. Mintha gyorsírással írt volna, úgy röpült a ceruzája a notesz lapjain. Egyszerre: a szellem öröme és perspektíva iszonyata. Az egyik példájára emlékszem: ha ez és ez a bomba Budapestet éri, a Duna eltérül, s feltehetően másfelé mos új medret magának.

– Azért talán mégse csinálnak háborút – mondta, amikor aztán éjfél után zsebre vágta a noteszt.

Két jelentés egy üzemzavarról

Most kaptam Umberto Campagnolo levelét; április 30-i dátummal írta. Ebben egy gondolatot fűz hozzá a húsvét előtti velencei vitánkhoz. (A Société Européenne de Culture tanácsülésén zajlott le az a vita.) Egy paradoxonra hívja fel most a figyelmet, arra, hogy a világ jelenlegi krízisének semmi köze sincs az adott világproblémákhoz – csakis ahhoz a rossz morális közérzethez, amely kérdésessé teszi a világ jelenlegi rendjét. S ebből azt a logikus következtetést vonja le, hogy „a krízis gyökeres gyógyításának eszköze nem a mai társadalmi szervezetek reformja vagy tökéletesítése, ez ugyanis nem változtat a morális magatartáson, nem is a tudomány és a technika fejlődése – hanem az az akcióra kész öntudat, amely tükrözni tudja a tényt, hogy az emberek felelősek azokért az ellentétekért, amelyek megosztják őket, s megakadályozzák őket abban, hogy felfedezzék ama szolidaritást, amely megfelel az emberiség objektív egységének, s ami az egyetemes emberinek a lényege”.

A filozófus fegyelmű, körültekintő fogalmazás mögül megcsap írójának szenvedélye. Ismerem ezt a szenvedélyt. Lobogása – már a látványa is egyik elégtétel azért, hogy ebben a korban kell élnem. Érzem, hogy milyen sürgetőnek és fontosnak tartja Campagnolo, hogy alig egy hónappal a vita után utánunk menessze ezt a gondolatot, amit ott még nem fogalmazott meg ilyen világosan…

– Magatokban keressétek a válság okát és megoldását! Abban, hogy hányadán is álltok ezzel a szolidaritás hiányába bután belenyugvó egyetlen emberiséggel!

*

A Kortárs májusi száma új fiatal írót mutat be, Bakos Pétert.

Album címen egy sorozat miniatűrt közölnek tőle. Lohadó kedvvel olvasom a sorozatot – a forma is, az ötletesség is kölcsönvettnek látszik. De a sorozat utolsó darabjánál megdörzsölöm a szemem, újra meg újra elolvasom, nem győzök betelni vele – a szűkszavú forma itt egy eredeti gondolatot szöktet, s rakétamagasba.

Tizenhárom sor az egész. Egy gazdasági problémára választ kérnek az elektronikus számítógéptől. A gép megőrül. Válaszában egy szót sem szól a feladott gazdasági kérdésről, hanem az egykori hitéről beszél, s azokat emlegeti, akik pocakot eresztettek, s egyre csak azt ismétli, hogy nem találja az elvesztett hitét…

A gép mondja ki, amit a tudatunk nem mer bevallani. S ha mellékérdezünk is: a lényeget mondja.

Ilyenfajta üzenetek kódját fejtette meg egykor Dániel is a babiloni falakon. Bakos Péter története korunk egyik telibetaláló mítosza.

Ha nem tévedek, ugyanazt mondja, mint Campagnolo üzenete: a diagnózis el van hibázva, ne elégedjetek meg a tüneti kezeléssel.

A Rombolás Géniusza

Bronzszínű nagy könyv volt. S bronzkapu-titkú fedelén egy Démon repült, visszanézve felénk…

A könyvben belül még több ilyen démon is volt. Mennyit forgattam ezt a könyvet! Nem a szirének érdekeltek – belőlük is volt jó néhány a könyvben –, hanem ezek a baljós szárnyas alakok, akik látnivalóan a pusztulást hozzák ránk.

Az egyik képnek a címe is ez volt: A Rombolás Géniuszának Diadala.

Emlékszem. A Pápa és a Német Császár trónolt a háttérben, és a lábuk előtt hajszolta halálba magát az emberi nem. Úgy rémlik, azúttal a krími háború alkalmából. Az előtérben mintha egy anya tűnnék fel, amint menti a picijét.

Felettük, a felhős égen áthúzott a Rombolás Géniusza.

*

Azóta se láttam Zichy Mihály díszkiadású albumát, de ezt a képet hányszor láttam feltámadni. Elébb csak riadt gyerekkori álmaimban. A leszakadni készülő égből visszanéztek rám a szárnyas démonok.

Később aztán megtanultam a leckét, hogy az efféle lelkiismerethez szóló allegóriák már nem tartoznak bele a művészetbe, és otthagytam Zichy képének az emlékét az álmaim mélyén.

Hiába!

A történelem is, a művészet is kezdte szolgáltatni az emlékeztetőket erre az eltemetett látomásra. Hol a pápa kezdett olyan lenni, mint Zichy Pápája, a német vezér még olyanabb, mint Zichy Császára, és a gyereküket mentő anyák meg pontosan olyanok voltak, mint az a Gyerekét Mentő Anya.

És ráismertem erre a képre – nem a formáira, hanem a denunciáló dühére, amikor Picasso Guernicáját megláttam.

És egyszeriben megfordulni látszott minden. Mintha az iszonyat tengerében csak szigetek volnának a létezés öröméről szóló korszakok: Mezei Koncertekkel, Madonnákkal, Majálisokkal, Fürdő Nőkkel… Az állandó: a rémületet keltő etruszk katonafejek, Uccello képe egy szegény zsidó család kiirtásáról, a Campo Santók freskóin a Felbomlás és az Élet formáinak a nagy rendetlensége, a keresztrefeszítések, a tövisselkoronázások, az utolsó ítéletek és a betlehemi gyermekmészárlások, a haláltáncok, Callot és Goya tudósításai a háború borzalmairól, Käthe Kollwitzéi a proletáréletről, Mednyánszky egyre kopárabb terein a szögesdrótok és a katonatetemek…

Egy esztendővel ezelőtt a régi Mexikó romjai és az új Mexikó freskói előtt megint feltámadt bennem a Rombolás Géniuszának az emléke. „Ezen az oltáron naponta tízezer ember eleven szívét vágták ki a papok, ez a csatornarendszer a vérpatakok elvezetésére szolgált” – mondta a kísérő a szokott szövegét. És a Prado Hotel falain Diego Rivera óriásfreskói denunciálták az azték papok után jövő spanyol papokat, akik pedig inkvizíciós máglyákkal szórták tele Új Hispániájuk földjét. A Képzőművészetek Palotája falán pedig Siqueiros freskói szólnak az őslakók sorsáról…

Mennyi mementó, mennyi tiltakozás a Rombolás Géniusza ellen!

A milánói Dóm jobb oldali kereszthajójában ott áll Marco D’Agrate műve: az elevenen megnyúzott Szent Bertalan.

A Lét és a Nemlét látványa egyszerre, egyazon testben.

Azt mondják, a Húsvét-szigetek bálványai arra szolgáltak volna, hogy elűzzék a partokról a Rossz Szellemeket. Azt hiszem, arra is szolgáltak, hogy hátuk mögött ezekkel a bálványokkal, kellő bőszültséggel védjék a szigetlakók szigetükön az életüket.

Efféle hivatást vállalnak a művészek, amikor feltámasztják képeiken, szobraikon a Rombolás Géniuszának Diadalát.

*

És egy javaslat az auschwitzi múzeum képzőművészeti gyűjteményéhez.

A Részvétnek és a Haragnak a méltó alkotásai mellett, mint amilyeneket a magyar művészek küldenek most oda, állítsák ki az egyik teremben az Árulás művészetét. Göbbels festőinek és szobrászainak műveit, az ál-klasszicista, ál-harmonikus, ál-optimista műveket, a Rombolás Géniuszának diadala idején született cinkos hazugságot.

Idill

A nagy hetilapok olyan nagyok, hogy szétszedhetők. Amíg a férj a világgazdaságot olvassa, a feleség zavartalanul tanulmányozhatja a horoszkópban, hogy mi vár rá ezen a héten, s azokra a barátnőire, akikről tudja, milyen napon születtek.

Aztán továbblapoznak, mindegyikük talál magának valami újabb érdekes cikket, belemerülnek, s párhuzamosan élik tovább harmonikus házaséletüket, hasonlóan két pontos svájci órához, amelyek egymástól függetlenek ugyan, de mindig ugyanazt az időt mutatják.

Persze, azért a párhuzamosak is találkoznak. Az asztalnál, az ágyban. De még talán az újságlepedőn is.

Az egyik hirdetési oldal a Weltwochéban igazán olyan, hogy egy fogyasztói házaspár összehajolhat fölötte s egymáshoz bújva olvashatja. Két hirdetés került itt egy oldalra. A nagyobbik a férfiasabb. Harrier-típusú bombázó repülőgépet ajánl vételre. A Harrier-gépek erényei akkor tűnnek ki igazán, ha netán bekapjuk elsőnek az atomtámadást, és már nincs elég túlélőnk, hogy rendbe hozza a szétlőtt repülőtereket. Egy Harrier-bombázó ilyenkor aranyat ér, fel tud szállni a romokról is, bármilyen rétről, makadámról… Fénykép is van a hirdetéshez: egy Harrier-bombázó épp felszáll a romokról. Túlélőnek nyoma sincs a képen.

A másik hirdetés – ugyanezen az oldalon – sokkal szelídebb, derűsebb. Fogyasztó-fürdőket ajánl molett hölgyeknek. Szellemes szójáték a hirdetés szövege is: „Fitt statt fett”. Micsoda tripla csattanó! Szégyenkezve írom le suta fordítási kísérletemet: „Háj helyett báj”. Ehhez a hirdetéshez is van kép: virgonc sellők labdáznak a svájci gyógyfürdők vizében. Üde mitológia.

Fölötte, a férfias-hangú hirdetés parancsoló módban szól: „Nézzen szembe Ön realistán ezzel a Káosszal!” Mármint azzal, amit az atomháború hozni fog. A lenti, amelyik a gyengéd nemhez szól, csillaggal jelzi azokat a gyógyfürdőket, amelyek télen is nyitva tartanak.

Mindkét hirdetés a reklámművészet remeke. A férfias hangú gusztust csinál az olvasónak Harrier-típusú bombázók vásárlására, amelyekkel aztán vidáman folytathatja tovább a háborút akkor is, amikor a túlélők már jobbára kifogytak.

A másik hirdetés – a sellőkkel – meggyőzi a fogyasztói társadalom hölgyeit, hogy magukat is fogyasszák.

Hogy hol lehet beszerezni még idejében ezeket a világvég után oly praktikus bombázógépeket? Ott a cím, a telefonszám. Sürgönycím is.

Persze, a sellőknek is megvan a címük, telefonszámuk és a postafiókjuk.

– Vigyázz a rendelésnél, ne cseréld össze a címeket.

Béke és antik irónia

Aristophanes, a békepropaganda első művelője, sokat írt a békéről. Csupa vígjátékot.

Nincs-e ebben valami aktuális és megszívlelendő?

Lássuk azt a darabját, amelynek már a címe is: Béke.

Pár nappal Nikias békéjének az aláírása előtt mutatták be, 421. március végén.

Kleon, a háborús párti Kleon már meghalt. Elesett Amphipolis ostrománál. Ő volt Aristophanes bète noire-ja. De meghalt az ellenség Kleonja is, a spártai vezér, Brasidas. Valami isteni (már-már vígjátékírói) szimmetriával, a két háborús uszító egyszerre s ugyanott esett el. Aristophanes – a mindig békepárti Aristophanes – tehát győzött. A Béke győzelmi darab. (Még ha a versenyen csak második lett is vele. Eupolis Hízelgők című darabja megelőzte.) Ritka elégtétele egy írónak, megérni „eszméi győzedelmét”.

Elégtétel? Vagy inkább a feleslegesség érzése? Mert jó, derekasan verekedett a békéért, amíg folyt a háború, de most béke lett, vagy pillanatok alatt béke lesz…

Kit érdekel már a Béke apológiája? (Valószínűleg a bírálók is így érveltek, amikor nem adták ki neki az első díjat.)

A darabnak persze azért a békében is volt némi aktualitása. Hiszen a békét fenyegető veszélyekről szólt. A szövetségi politikát fenyegető belső intrikákról. A hadiiparnak óriásra növesztett érdekeiről, amelyekkel számolni kell. A habzószájú sarlatánokról, akiknek a fegyvernyugvás csak arra szolgál, hogy lélegzetet vegyenek… (Ezeket az érveket a darab mellett valószínűleg azok a drámabírálók is elmondták, akik kiverekedték, hogy azért ne a harmadik helyre kerüljön Aristophanes ezzel az aktualitását veszített darabjával.)

A darab hőse, Trigaios, vérbeli békeharcos. Minden veszéllyel dacolva felszáll az égbe, hogy lehozza onnét a földre a gyönyörűséges Békét, akit az irigy istenek elrejtettek az emberek elől. Látnivaló: egy Prometheus ez a Trigaios. Ő is kihívja maga ellen Zeusz haragját. (Vígjáték: múlékony a harag.)

Hogy min száll fel az égbe?

Hát egy – hogy is mondjam? Egy olyan bogáron, amely kevéssé illik egy ilyen pozitív hőshöz.

Mondjuk talán úgy, hogy egy szent skarabeuszon?

Csakhogy Aristophanesnél ez a bogár nem tagadja meg ganajtúró természetét, s a békemisszió során is mind csak a földi pöcegödrök felé szeretne kitérni.

Vajon ha valami fennkölt pegazuson szárnyalt volna Trigaios az égbe, túlélte volna-e Aristophanes darabja Nikias békéjét? A rövid életű alkalmat, amire íródott? Nem hiszem.

Bár lehet, hogy akkor Aristophanes megnyerte volna darabjával az athéni Állami Díj első fokozatát.

Fajták temetője

A mai Népszabadság a kihaló állatfajtákról ír. Az utóbbi négyszáz évben 225 állatfaj tűnt el a földről. Mondjuk: kétévenként egy.

Közli is annak az amerikai temetőnek a fényképét, ahol egy-egy jelképes sírkő emlékeztet a néhai állatfajokra. A szumátrai orrszarvútól a Kasmír-szarvasig.

A mai Magyar Nemzetben Antalffy Gyula ír a születési arányszámok alakulásáról, 2,6 ezrelék címen.

Az asszociáció ellenállhatatlan: vajon a kihalt nemzeteknek – a hettitáktól a nambikuara indiánokig – állítanak-e valahol fejfát?

A fejlődés mérföldkövei

„Csak az istenek élnek örökké, kik tudják, hogy nem halnak meg, és az állatok, kik nem tudják, hogy meghalnak.”

Kosztolányi írta ezt 1924-ben.

Szép, elegáns mondat.

Azóta megtanultuk, hogy meghalt az Isten – s lehet, hogy ezt már ő is tudja.

És most megtanuljuk azt is, hogy az állatok is mindent tudnak az elmúlásról. A magukéról és a fajukéról. És hogy szívszorító ez a mindentudásuk.

Gondolta volna-e Kosztolányi, hogy ötven év alatt így megcáfolja őt a fejlődés?

Meghitt cápák, avagy egy film emléke

Angol film volt. A címe, ha jól emlékszem: S. O. S. Jó néhány éve már, hogy láttam.

Egy kis köves szigetecske. Erre emlékszem. A szélben hajladoztak a pálmafák. Fantomhajók horgonyoztak az öbölben. A sziget közepén, méteres ólomfalak mögött békésen szénát rágó kísérleti kecskék. És ugyanitt a némán egymásra bámuló öt-hat ember. A kísérleti emberek.

A film közönsége magára is ismerhet bennük. A film ugyanis arról szólt, hogy mindnyájan része vagyunk egy kísérleti emberiségnek.

S eközben valahonnan egy repülőgépanyahajóról, a sok száz kis gép közül gombnyomásra fölemelkedik egy személytelen kis röpcsi. Robotbiztosan hozza a Bombát.

A hajókon, több száz vagy több ezer kilométerre a szigettől, a megfigyelők ólomsisakot öltenek. A legénység lekuporodik a fedélzeten, s ölébe rejti a fejét, valami újonnan ősi rítus szerint, hogy ne lássa meg a pusztulásnak még a távoli visszfényét sem. Furcsa, elmélkedő póz ez. Persze, van is min. Hisz felidéződnek körös-körül a Teremtés erői.

Egy emberszabású földön most bontja ernyőjét a kozmikus szabású pusztulás.

A tizedik percben, mielőtt az első mozinéző ásított volna, a rendező – az überolás tökéletes technikájával – bedobta a cápákat.

Kis világunk megszokott szörnyeit. Az otthonias borzalmakat. A jól bevált sematikus vérfagyasztást, amit órákon át lehet nézni, lankadatlan izgalommal.

Ember ember ellen. Cápák ember ellen. Vér festi a tengert. Újabb cápák. Víz alatt marad a szép Bartók Éva. De a hős lemerül érte, karjában hozza ki, csókkal éleszti. S micsoda happy end! Az acéltorony tetején megérdemelt baltaütést kap homlokára az intrikus, és nyolcvan métert zuhan fejjel lefelé, látható gyorsulással.

Most gyertek, cápák!

E cápajelenetek feszültsége mindent felülmúlt.

Pedig elég kicsi a valószínűsége annak, hogy a mozinézők cápák torkában leljék a haláluk.

Írástudók torzulása

A Kritika érdekes passzusokat közöl Balázs Béla ifjúkori naplójából.

Balázs Béla 1907. január 23-án Georg Simmel szemináriumában (a kiválasztottak körében) felolvassa a Halálesztétikáját. Sikere van vele.

Ujjongva jegyzi fel ezt a sikert. („Imponáltam a németeknek. Örülök neki, nem magam miatt. Mint magyar imponáltam. Egész el voltak képedve, hogy egy turáni tatár is tud ilyet. Táncolnék örömömben. Megálljatok, rongyosok! Szól még a magyar egy szót!”)

Nyolc év múlva Balázs Béla azt fontolgatja naplójában, hogy elmegy önként a háborúba. El is ment. Sorolja az érveit, ezek mind a háború mellett szólnak. Köztük az egyik érv az, hogy a világháború az ő Halálesztétikájának újabb igazolása, a Simmelék „hiperművelt” tanítványai előtt oly sikeresnek bizonyult művéé. Mert ki tapsoljon a világháborúnak, ha nem az az író, aki már a békében is halálkultúrát hirdetett? Már egy éve tart az öldöklés Európa-szerte, amikor Balázs Béla ezt jegyzi föl: „Azt is mondom gyakran, hogy egy nagy háború erkölcsi fürdője lesz a népeknek, és hazabeszélek, remélve, hogy megnyitja érzésüket a nagy etika és tragédia iránt, és lelkük a halálillat csodáját megérzi”.

Az író a világháborút éppúgy eszméi győzedelmének tekinti – egykori művirág műve elismerésének –, mint annak idején Georg Simmel professzor elismerő bólogatását.

Szorul a torkom, szívem: e tigrisanyai – műveinket mindenáron érvényesítő – szenvedély minden íróban megvan.

Felvilágosodás rövidlátással

A felvilágosodásnak (s mindannak, ami belőle következett: a francia forradalomnak stb.) legnagyobb hibája az volt, hogy rossz drámákon nevelkedett, hogy nem ismerte Shakespeare-t, s hogy még csak nem is konyított a pszichológiához.

Hogy mi lakik az emberben, azt még tudta Pascal, Molière, Saint Simon, La Rochefoucauld. Ötven év múlva utánuk már mindenki tele volt optimista illúziókkal az emberi lelket illetően. Az intézmények lettek felelősek mindenért, mint a viccben a házasságtörésért a kanapé. – Üssék le a király fejét – mondta a Konventben Ismard –, s nem lesz, aki a népeket aztán háborúba vigye.

Nem is tudták volna elképzelni, hogy a népeket más is háborúba viheti, más aki vagy más ami.

Érvelés gombnyomással

Valaki arról beszél Nerónak, hogy az emberiség életkora egymillió év, ebből százezret leéltünk, tehát most mintegy nyolcéves gyerek vagyunk. Ebből két évet kisállatmódra töltöttünk el. Másfél éve építettük a Parthenont. Egy évvel ezelőtt keresztelkedtünk meg. A múlt hét óta használjuk az elektromosságot. Alig egy perce, hogy kézbe kaptuk az atombombát… Nem kell tehát kétségbeesni. Ami van, gyermekbetegség. Majd kinőjük.

– Maga még nem hallott olyan nyolcéves hülye gyerekről, aki egyedül a bezárt lakásban magára gyújtotta a házat?

S hogy nyomatékot adjon a szavának, Nero megnyomja a Gombot.

A pillanat nagyszerűsége

Öreg urak beszélnek. Hosszan, papírról, papírkötegekből.

Mindre rá kell szólni, lejárt az ideje.

Egyik se hajlandó abbahagyni. Mintha az életükről volna szó. Úgy küzdenek, hogy az utolsó betűig felolvassák a kéziratot:

– A mondanivalóm főrésze… – Még két perc!… Csak két perc!

– Lehetetlen!

– Két mondat!

– Nem.

– Egy! Egyetlenegy!

Szomorú csend.

– Itt fejtem ki, hogy mi a megoldás az emberiség számára. Hallgassák meg!

Senkinek sincs kedve többé beleszólni.

Ki tudja, hátha csakugyan most halljuk meg a szót, a nagy talizmánt…

Az előadó megérzi a pillanat kivételes nagyságát. Belenéz a kéziratba – hátha nem is a most következő, hanem a második, harmadik vagy tizedik mondat az, amellyel megválthatná a világot.

Az elnök kopog.

– Egyetlen mondatot!

Igen, igen, de melyiket is? S olvassa:

– „Az anyák szívében kezdődik a béke, mely a jövő számára…”

Nem olvassa tovább. Nincs megváltás. Csak közhely van.

Az előadó meghajol, és lemegy az emelvényről.

A taps is elmaradt. Az a vékony, udvarias taps.

Nem történt csoda.

Pellengéren

Október van. Süt a nap, az ég kék, a tenger olyan langyos, mint a Balaton. A szezonnak régen vége, de a szálloda tele van, mert süt a nap, és lehet fürdeni.

Angol családok, családi kompániák ülnek az asztaloknál. Nekem, mint magányos vendégnek, hol erre, hol arra az asztalvégre terítenek. Ahol üres hely van.

Megszoktak. Nem kívánják, hogy bemutatkozzam. Kedvesen biccentünk. A beszélgetésükbe nem szólok bele.

Még egy magányos vendég van a szállóban. Ő egy kis külön asztalnál eszik. Hatalmas termetű nő: abban az áttörhetetlen vénlányságban, amit vállalni kell. Vállalja is, férfiasan. Ő cserzi a déli napon a legvörösebbre magát, és a viharos tengerben is kint látom úszkálni. Ha nagy tarajos hullám jön, úgy áll föl a vízben, hogy az jól fenékbe vágja. És ilyenkor felnevet. Eredendően társaslény, szereti a kedélyes kompániát, a dévajkodást. De úgy látszik, hogy egyedül a tengerrel van beszélő viszonyban.

Rettenthetetlen, mint azok a német lányok, akikről messzehordó ágyúkat neveztek el még az első világháborúban.

De ha a többi asztaltól feléje pillantanak, a rézbőre alatt látnivalóan elpirul. Úgy ül egyszemélyes asztala mögött – babaasztal ez az ő méreteihez –, mintha pellengérre volna állítva. Szenvedi az elszigetelést, a kontaktus hiányát, testének túlzott méreteit. Nem tud eltűnni, bemosódni a környezetbe. Pellengéren van, s méghozzá fel is van nagyítva. Mint egy trükkfotó a német nemi nyomorúságról, íme a teuton nő, akinek az esedékes fiúi mind elestek Sztálingrádnál.

Amazon, háborúellenes propagandára.

Miért viszolyogtat ennyire?

Valószínűleg azért, mert rajta mérhetem, hogy milyen kiszolgáltatott az, aki magányos. És hogy milyen átlátszó: messze belátni a magányosság hátterébe. A rossz génekre is; az elrontott történelemre is. A társtalan ember hamarosan olyan lesz, mint egy szemléltető ábra az iskolában. Illusztráció a „történelem melléktermékei” című fejezethez.

Egy kortárs temetése

Kennedy iránt a rokonszenvem, nem is régen, némi dühös dacból született. Úgy is mondhatnám, hogy sértett nemzedéktudatból. Generációs szolidaritásból.

Október végén, amikor Párizsban jártam, egyes lapok éppen nagyon szorgalmazták a francia és a német katonák fraternizálását, igazi vagy jelképes gomba alakú felhők feleresztése mellett, feleletül a két „nagy” atomcsendjére. Ekkor hallottam ezt a történetet. A szenátusban vagy a parlamentben valaki meginterpellálta az egyik minisztert: miért nem szereti De Gaulle Kennedyt? A miniszter így felelt:

– Már hogyisne szeretné. A tábornok mindig szerette az iparkodó fiatalságot.

Ennek a finom gúnynak a villanásánál ismertem fel Kennedyben, lám, ő is ama negyvenévesek generációjába tartozik, amely – úgy látszik mindig gyanús marad az öregek szemében.

A koporsót követő gyászolók közül most diadalmasan kimagaslik De Gaulle csákója. Túlélte!

– Na és? Olyan nagy kunszt ez? Nézzék meg az egyes évjáratok életbenmaradottjainak a statisztikáját. Azt a fenyőfaforma ábrát. A negyvenévesek éppoly kevesen vannak, mint az aggastyánok. Minket mindenki túlél.

Jó Csönd hercegek

A mai újságok közlik, hogy Ruby meg fog halni hamarosan a börtönben, s hogy addig már nem is hallgatják ki. Aztán pláne nem. (Állítólag rejtett röntgengép sugárzásában kvarcoltatták halálra a cellában.)

Ha egy ilyen méretű komplottot végre lehetett hajtani, és lehet tovább is folytatni, már-már cinikus nyíltsággal, vajon mi a biztosítéka az emberiségnek, hogy a háború vagy béke közötti döntő pillanatokra nincsen-e készen egy jól olajozott összeesküvés? Hogy ugyanaz az apparátus, amely szabatos önvédelemmel dolgozik tovább, nem fog-e keresni magának új világtörténelmi célokat? Még magasabbra irányítva a puskát egy elnök tarkójánál?

Brutus és Cassius Művek

Fehér Ház, Sárga Ház címen írja Alberto Ronchey washingtoni beszámolóját a La Stampában (1974. júl. 2.).

A Sárga Ház a Washington Post háza. Onnan indult ki a Nixon ellenes támadás, ott székel a két rettenthetetlen fiatal újságíró Bob Woodward és Carl Bernstein.

Olasz kollégájuk találkozni szeretett volna velük, úgy is, mint könyvük olasz kiadásának előszó írója. – „Forduljon az impresszáriójukhoz” – volt a válasz. Szóról szóra ugyanaz – írja az olasz újságíró –, amit 1968-ban Párizsban kapott, amikor az ifjúsági felkelés vezéralakját, Cohn-Benditet akarta látni. Az is az impresszáriójához utasította.

Közben megalakult valami részvénytársaság is az elnökdöntés alaposabb kiaknázására: Woodward and Bernstein Corporation.

A pénz tündöklése és…

Kedvelt olasz hetilapom, a L’Espresso különszámot szentel annak a kérdésnek, hogy mi lesz Amerikában Nixon után. A fényképek sötét színezetűek. Az alacsony színvonalú cinizmus uralma fenyeget, erről szólnak az elemzések és a fényképek.

A legnagyobb színes fotó azé a diadalmas öreg hölgyé, aki megnyerte a Republikánus Pártba beiratkozott kereskedőfeleségek kalapszépségversenyét. Száz- és ezerdolláros bankjegyekből van komponálva elképesztő fejfedője. Alatta a jobb sorsra érdemes ősz haj.

Úgy merednek a bankók a vénasszony fején, mint Gorgó-főn a kígyók. Vagy mintha öblös bőségszaru volna a feje egy állami sorsjáték plakátján.

Felgyújtani! Felgyújtani ezt a fejétől büdösödő múmiát… Az élet leheletét már úgyis elfojtotta benne a magas címletű dollárkoszorú.

És ha utánam a vízözön?

Viszolyogva írnak az újságok az annak idején lemondatott elnök televíziós parádéjáról.

Egymillió dollárért most elmeséli utolsó napjainak intimebb részleteit…

Elmondja, hogy benső munkatársával együtt egy éjszakán át zokogtak.

*

Vajon mi lehet a biztosíték rá, hogy ha a háború és béke urait mélyen megalázzák, s agyukat elborítja a szégyen és a harag, szemüket a könny, s tétova kézzel tapogatnak a csengő gombja után, hogy akkor a miniszterüknek szóló gomb helyett merő véletlenségből ne egy másikat nyomjanak meg?

Mozgólépcsőn

A múlt évben tizennyolc milliárd forint ment alkoholra – írja a Népszabadság. „Szeszfogyasztás terén hazánk évek óta az első tíz állam között foglal helyet” – így kezdi a cikket. De sikerül ezek közt is még jobban előretörnünk. Íme a tavalyi eredmények: „Rumból, pálinkából, brandyből csaknem 40-40 százalékkal adtak el többet az üzletekben, mint az azt megelőző évben.”

A beszámoló cikk hangulata gondterhelt – de biztató is. Az Alkoholizmus Elleni Országos Bizottság az idén is sorompóba fog lépni. Igénybe fogja venni a pedagógusokat – „szeretnénk elérni, hogy a téma osztályfőnöki órában is helyet kapjon”. Öt rövidfilm is fog készülni. Lesz még „gazdag szemléltető anyagot tartalmazó összeállítás, amely az alkoholizmus okozta egészségügyi károsodásról ad sokoldalú tájékoztatást.”

Éljen! Az alkoholon bevett tizennyolc milliárd forintnak egy tízezreléke ezentúl alkoholellenes propagandára fog fordíttatni.

De az a boltvezető, aki nem fokozza a pálinkán a bevételt: megnézheti magát. S bolond is volna, ha nem fokozná. Miből vegyen villát? Miből cseréljen autót?

A lefelé vivő mozgólépcsőn megindul a felvilágosító munka. Osztályfőnökök, brosúrák, rövidfilmek hirdetik:

– Próbáljon a mozgólépcső menetirányával ellentétes irányban egy-egy lépést tenni visszafelé!

A nagy vízöblítés

Azt hiszem, hogy Noé nem a vízözön után találta fel a bort, és ismerte meg a részegséget, hanem előtte. Így a részeg Noét nem a fiai látták először meztelenül a földön henteregni saját mocskában, hanem az Isten. (Lehet, hogy előre látta ezt Ő, a nagy Mindentudó. És előre látta az alkohol világtörténetét. A leghosszabb utazást az éjszakában. Látta a terveket túlteljesítő italboltokat, az elvonó intézetekből kibocsátott visszaesőket. És látott országot, ahol bármi történjék, az eget veri az alkoholisták és az öngyilkosok száma. És látta, hogy amit az emberiség évezredeken át kirókázik, a hányadék szintje magasabb lesz az Ararátnál.)

Ekkor bánta meg, hogy embert teremtett, s ekkor döntött úgy, hogy vízözönt fog bocsátani a földre.

A természeti környezet pusztítása

A Magyar Nemzetben az olvasó írta levelekben valaki közli Lenin intézkedését – haragos és minden körülményre kiterjedő intézkedését – az ellen a szanatóriumigazgató ellen, aki a parkban oktalanul kivágatott egy fenyőfát.

Eszembe jut erről egy másik hasonlóan haragos és félelmetesen logikus intézkedés, egy fickó ellen, aki Dotionban egy ligetben fákat kezdett el kidöntögetni, mert valami pompás házat épített, és ahhoz kellett neki a rengeteg fa.

A liget pusztítóját Erysikhtonnak hívták.

A termőföldek istennője, Démétér, megjelent a ligetben, álruhásan, amikor a fejszecsapásokat meghallotta. Megpróbálta megakadályozni Erysikhtont a fák kipusztításában. Erysikhton fenyegetőzni kezdett, erre Démétér, most már istennői fényében, megátkozta a fadöntögetőt, hogy sohase tudja ezentúl az éhét csillapítani.

Csillapíthatatlan és kielégíthetetlen éhség lett úrrá Erysikhtonon. Semmi sem volt elég neki. Csak evett, csak evett, csak evett. Mindent felfalt, mindent felzabált. Kiette a szüleit, kiette a várost, az egész országot. És a végén a szemetet ette. Az nem fogyott el, abból volt elég.

Nem volna nehéz ezt az ősi mítoszt úgy olvasnunk – legmaibb tapasztalataink alapján –, hogy a természeti környezet pusztításának a büntetését lássuk abban a nagy éhű fogyasztásban, amely egy egész kor, egy egész társadalom legjellemzőbb jegye lett, s végül az esztelenül, immár apokaliptikusan megnőtt fogyasztás perspektívájában feltűnjenek a fenyegető szeméthegyek. Ezeket is el kell aztán fogyasztanunk. Az autóroncsot, a műanyagfóliát, az atomsalakot. A fenolt, a higanyt a folyókból, a tengerekből.

Majd a halak húsában és a köret krumpliban szépen elfogyasztunk minden szennyet és szemetet.

Pontosan úgy, mint az elátkozott Erysikhton.

Noé

Legelébb a gázlómadarak kezdtek eltünedezni: a nemeskócsagok, a gémek, a darvak; s a gólyák közül is egyre kevesebb szállt vissza. A ragadozók olyan hirtelen tűntek el, mintha öngyilkosok lettek volna a fajták, sorban: a sólymoké, a sasoké, az ölyűké. Aztán szépen elfogytak a többiek is: a kedves vörösbegyek, ökörszemek, barázdabillegetők, pirókok, cinkék, cinegék…

A végén minden madár olyan ritka lett, mint a fehér holló.

Megmaradtak a városban a verebek. Ők szívósak. Hét szűk esztendő, majd kiböjtöljük – gondolták. Valószínűleg az olajválságra spekuláltak. Ez jött is, de a konflislovak nem tértek vissza.

Viszont egyre szaporodnak a galambok. Rájuk szinte serkentőleg hat, amitől a többiek pusztulnak: a városi kultúra terjedése, az ipari civilizáció. A galambok éppolyan demográfiai robbanás elé néznek, mint az emberiség. A nyugati nagyvárosokban a galambok szaporasága ellen a fegyver is hasonló ahhoz, amellyel az ember elszaporodása ellen harcolunk: a kukoricába, amit szórnak elébük, fogamzásgátló pirulákat kevernek.

A svájci városok vezették be elsőnek ezt az ötletes galambirtást. A többiek gyorsan követték. Drága módszer, de humánus.

Pár év múlva kiderült, hogy a galambok ettől csak még jobban szaporodnak.

Úgy látszik, megint csak igaza lesz a bibliának. Az özönvíz után mindig galamb hirdeti, hogy a fehérje egyelőre folytatja a maga létezési formáját a földön.

Pán

Szász Imre indiai útijegyzeteit olvasom a vasárnapi Népszabadságban. Irigyelnivalóan jól írja meg, amit én is tapasztaltam és éreztem Indiában. De akármilyen nagyszerű stiliszta, ő is csak kimért tartózkodási idejű turista volt. Feltörni a látványt a lényegért: ehhez rövid az egyhónapos körút. S persze, egyáltalán nem bizonyos, hogy vajon elegendő volna-e rá akár a maradék életünk. De azért most, hogy Indiáról olvasok, a dolgok héját ilyen keményen ropogtató megfigyeléseket, elfog a nosztalgia: visszamenni…

Idéz egy példát Szász Imre – az éhínséggel kapcsolatban –, hogy a lelődözött ázsiai elefántokról a boncolásnál kiderült, hogy szívbajosak voltak, s feltehetően az a szorongás viselte meg a szívüket, hogy éhen fognak veszni.

Régóta törtem a fejem, hogy vajon egy kivesző állatfaj egyede tudja-e, sejti-e, megszenvedi-e, hogy a fajtája eltűnőben van, vagy pedig tökéletesen betöltik őt a maga egyedi és egyetlen életének a rutinörömei és -szenvedései. Paradoxabbul kiélezve: vajon tud-e örülni az életnek, a maga privát életének, az utolsó bölény?

A példa, amit Szász Imre citál, arra vall, hogy a kivesző állatfajok pánikban vannak.

Úgy látszik, hogy a kivesző állatfajok érzékenysége a genocidiumra kezdi megközelíteni az emberi érzékenységet. (Olyan sokat mondtunk volna ezzel?) Az állatok nem ismerik a halálfélelmet, hajtogattuk, s lehet, hogy nagyjából igazunk is volt, mert az állatok talán csakugyan nem ismerik azt a halálfélelmet, amelytől „a szív ere fagy”.

Általában nem ismerik. (Most ne gondoljunk a stréber és túlságosan tanulékony háziállatokra.)

De a fenti példából úgy látszik, hogy a vadállatok testvéreink e szorongásban, mihelyt valamiféle kollektív halál fenyegetni kezdi őket.

Vagy ki tudja? Lehetséges az is, hogy a halál gondolatától olyannyira riadozó, oly emberi túlérzékenységünk már abból a felismerésből fakadt, mint az indiai elefántoké. Csak minket az emberré levés első pillanatától kezdve kísértett – és kísértve sarkallt – a kollektív mulandóság rémképe. S ezt szenvedi meg azóta is minden egyed a maga keserves magán-haláltusájában.

Nem esik nehezemre elképzelni, hogy az utolsó óriásgyíkok, a jégkorszak ritkuló mammutjai, és most a Kárpátokban a medvék, farkasok, kőszáli sasok, akárcsak a Szász cikkében említett ázsiai elefántok, éppolyan intenzív, hidegverítékes és légszomjas halálfélelmeket élnek át, mint Bergman filmhősnői, mint Iljics Iván, mint az aradi sáncokon szegény Vécsey, aki szívszélhűdést kapott, midőn nyakába vetették a hurkot.

Urbi et orbi

Amikor Claudius császár meg akarta ajándékozni Róma polgárait azzal a privilégiummal, hogy bárhol és bármikor szabadon szellenthessenek, a szenátus szembefordult vele. Claudiusnak egészségügyi érvei voltak, a szenátus a civilizációra hivatkozott.

A szenátus győzött.

A győzelme közel kétezer évig tartott.

Nem mintha a rómaiak az elmúlt kétezer évben nem engedtek volna nemegyszer szabad utat a biogázaiknak. De mint egyéb törvényellenes cselekedeteiket, ezt is igyekeztek tanúk nélkül csinálni, vagy ha rajtakapták őket, pirultak miatta, sőt a túlfejlett erkölcsi érzékűek kimondott bűntudatot is éreztek…

Beszélnek egy XVIII. századi contessáról, aki visszavonult a világtól, kolostorba, mert egyszer egy szalonban elfeledkezett magáról.

Most? A legilledelmesebbje is képes a nyílt utcán az orrom alá büdösíteni. Két apáca várt a pirosban a Piazza Colonnánál, s olyan benzinfelhőt eregettek, hogy szinte rosszul lettem. S a legjobb társaság tagjai is ugyanezt csinálják. Megfigyeltem a Palazzo Madama környékén a mostani szenátorokat. Beülnek a kocsijukba, s máris durrog a kipufogójuk. Ezek volnának hát az utódai azoknak a római szenátoroknak, akik a császárral szemben is megvédték a civilizáció elveit, és akik nem engedték törvénybe iktatni a bélhangok jogát?

És a Largo Argentinán, ahol a romok közt tanyázó millió macskától mindig is állati büdösség terjengett, most az autóbuszok karcinogén mérges gázfelhői elől a romok felé fordítjuk orrunkat, mert az ősi macskapisiszagba azért még senki se halt bele. (A benzinszag és a macskaszag elegyénél viszont ökrendeztetőbbet még nem szagoltam.)

Hogy a kapitalizmus hánytatóan és fojtogatóan büdös, és hogy egyre büdösebb lesz – ezt már József Attila megírta. A párás büdösség felhőt.

Hol a garancia?

Mióta egyre inkább figyelnünk kell rá, amit az ember manipulációjának neveznek – tehát, hogy beprogramozott komputer vagyunk a szellemi önállóság tudatával, hogy eldobott kő vagyunk a repülő madár boldogságával –, azóta a szabadságunk garanciáit is másutt kell keresnünk, s nem ott, ahol eddig.

Eddig mindent az akarat szabadságával mértünk: tehetem-e azt, amit akarok?

A szabadság garanciáját ma inkább az intelligenciában kell keresnünk, amely képes felismerni és tetten érni az akaratom kiszolgáltatottságát. Azt a fura tényt, hogy esetleg nem is én akarom azt, amit akarok.

Az Isten csapásai

A görög tragédiákban Zeusz eltaposta azokat a szegény hősöket. Öngyilkosságba kergette vagy áldozatra küldte őket, elvette az eszüket, vagy fordítva: mindenüket, kivéve eszüket… S a tragikumukat még súlyosbította, hogy a világ körülöttük továbbra is napfényben úszott. Aias körül, midőn kardjába dőlt. Antigone körül, amikor kivégezni vitték. A vak Oidipus körül…

Most?

Most nem bíbelődik az Isten egyéni tragédiákkal.

Csak elfújja az élet értelmét, s aztán sorsunkra hagy.

– Csináljatok, amit akartok!

Ép ésszel, egyre hosszabbodó átlagos életkorral, emelkedő életnívón, egyre jobbra kicserélt kocsikon gurulunk a vakvilágban.

Szent Sebestyén

Az ember nem tarthatja rossznak a mindenségnek azt a konstellációját, amelynek egyik gyújtópontjában fellobbant az ő léte és tudata is.

Mióta számlálgatjuk a mélyből, magasból, sőt a tárgyi világból minket érő (vagy szerencsésen tőlünk elrekesztett) sugárzásokat, vonzásokat, fényeket és hullámokat: egyre szemléletesebben bontakozik ki előttünk az Ember-mint-Tűpárna képe, az abszolút Tűpárnáé, amelyben nemcsak a tű – tű, hanem a párna sem egyéb, mint tű.

A XX. században felfedezett ember képe közel áll Szent Sebestyénéhez, akit tudvalevően halálra nyilaztak. De most már tudjuk, hogy ennek a Szent Sebestyénnek az élete sem volt egyéb, mint egy köteg nyílvessző – egyszeri – röpte az egyetemes nyílzáporban.