Az abszurd ember

Elhangzott az „ember küzdj”, az álmoknak vége, s Ádám elkezdheti a világtörténelmet. Ezúttal igazából. S ezúttal az összes ráváró esélyek ismeretében.

Útravalója, ez a bizonyos „ember küzdj” – ő is tudja –, valami nesze semmi, fogd meg jól…

Hiszen ami most már bizonyos: az egyénnek, a kultúráknak s a fajnak a halandósága – csak az a vég! az a feledni lehetetlen vég! – eleve gyanússá, üressé, szónokiassá, sőt – megvan – színpadiassá teszi ezt a biztató szót. Elfogadni másként nem is lehet, csak a credo quia absurdum alapján. Isten is így kínálja: indoklás nélkül.

Abszurd recept az élethez és a történelemhez, az abszurd ember számára.

Mert Ádám a sziklán: az abszurd ember.

Pontosan idézhető rá Camus meghatározása – Le Mythe de Sisypheből:

„Egy szüntelenül tudatos lélek számára, ha adva van a jelen és a jelenidők sora: ez az abszurd-ember eszménye.”