Madách-szérummal újraoltva

Van-e Ádámnak valami sansza, hogy ami az „ember küzdj” után vele elkezdődik, az nem lesz pontosan ugyanaz, mint amit álmában látott?

Van. S épp az, hogy látta. Így, ha pontosan ugyanaz lesz is, már nem lesz ugyanaz.

S ebben a sanszban részesül az is, aki Ádámmal együtt látta a jövőt. A Tragédia minden olvasója, minden nézője.

Ezt különösen jól lehet megfigyelni abban a három utolsó történelmi színben, amelyet Madách túlfuttatott a maga századának limitjén – át a mi századunkba, a mi évtizedeinkbe. Három, már általunk is jól ismert, minket is környékezni kezdő félelemre épül ez a három szín: a túlszervezett társadaloméra; az űrbe kilépő emberére; s a természeti környezetünk elpusztulásáéra…

Ezekben épp mostanában aktualizálódik az Ádám látta jövőnk.

Érdemes viszont megfigyelni, hogy ezek a világközvéleményben szertehullámzó vészhírek és szorongások milyen kevéssé érintik a magyar közgondolkozást. S meg vagyok győződve róla, hogy ezt jórészt a prevenciónak köszönhetjük, amit mi Madáchtól kaptunk.

Magyarország lakossága nemcsak írni-olvasni tud, hanem olvasóként, nézőként végigcsinálta Ádám álmait, így beletanult a korszakváltások szeszélyébe, az eszmék relativitásába, és Ádámmal együtt tartja magát a pesszimista heroizmusnak ahhoz az elvéhez, amelyet e heroizmus diadalaként Pesten tréfásan így fogalmaztak meg: „Csak a csüggedésünket ne veszítsük el”.

A magyar közvélemény kijárta Madách iskoláját.

Hajlandó volnék megkockáztatni – s elemzéssel a bizonyítást is megkísérelni –, hogy Karinthy Frigyes humora, Illyés humora (például a nagyon is madáchi témájú Éden elvesztésében), Örkény sajátos „középeurópai” humora: mind a Madáchtól kapott szérum jó hatását tükrözi.