Vég és kezdet: egy

„Ádám a szirt felé halad” – írja Madách. Az eszme már megvillant fejében. Ki is ejtette az elhatározás nagy szavát, ironikus színházi bennfentes hangsúllyal: „vége a komédiának”.

A cselekményhez hozzátartozik még az is, hogy „Éva kilép az ajtón”. De Éva még nem szólal meg. Majd a következő forduló lesz az övé.

Egyelőre a halálos feszültség fokozódik tovább.

Lucifer beszél. Látszólag vitatkozik Ádámmal, csúfolódik utolsó szava fölött. Nem állja meg, hogy most is le ne hülyézze Ádámot.

Dehogyis vitatkozik Lucifer Ádámmal!

Igazából most adja meg neki a végső lökést (a végsőnek szánt lökést) a szikláról a mélybe. A végnek és a kezdetnek egybefonódó pantheista víziójával. Ez a legmegejtőbb érv – hiszen arról szól, hogy olyan édesmindegy az élet és a halál. Hiszen egyetlen és oszthatatlan valóság hullámzása ez az egész…

A boldog halál víziója ez. Besorolni magunkat a Mindenség örök körforgásába.

*

A gép forog…

A világtörténelem is milyen szépen lefutott magától. Nem volt szükség semmiféle extrapolált Istenre.

A világtörténelem hiánya is ugyanilyen szépen le fog futni.

Isten nélkül.

Ádám nélkül.

A gép forog, az alkotó pihen.

Pihen a babérjain.

Meghalt.

Nincs.

Nincs Isten.

Körforgás van.

Ez a jó.

Ez a jó annak, aki lenéz a maga sziklájáról a hatemeletnyi mélységbe az udvar keramitkockáira.