A megtalált idő. Túl a mítoszon és az álmokon

Miért merem azt mondani, hogy a Tragédia vége – mindennek ellenére, az angyalkórus és a bízva bízzál ellenére – a forradalom tiszta koncepcióját mutatja?

Ádám tudatában kérdőjeles, relatív értékű a világtörténelem minden eddigi (eddigi: nekünk eddigi, a XXI. század küszöbéről visszanézve eddigi) korszaka és rendszere… Az a kritika, amellyel visszanéz rájuk: Ádám számára a kezdést újrakezdéssé avatja, s nekünk, akik itt becsukjuk a könyvet, vagy a színházból kijövünk, azt az útravalót jelenti: akármiképpen, csak semmiképpen nem úgy, ahogy eddig bármikor is volt.

Semmi sincs véglegesen oda és a legrosszabb még nem bizonyos.

A Tragédia végére – ahol megszűnik a mítosz és megszűnik az álom, a kitágított időnek és a zsugorított időnek ez a két formája – a legodaillőbb szót hadd idézzem. Jean Lacroix könyvében olvastam: „a gyógyulás: a megtalált idő” („La guérison: c’est le temps retrouvé”.).