A null-széria

„Egyszer tán a számítógépek majd kiszámítják, mekkora esélye volt az embernek a megjelenésre.” (François Jacob.)

Végtelenül kicsi volt ez az esély. Egy szerencsés ötös találat eredményeképp vagyunk a földön.

A lét (létünk) kezdeteinek az esetlegességét pontosan érezteti Az Ember Tragédiája végén az utolsó mondat – szinte hajszálra függesztett – esetlegessége.

Ádám a Tragédia álomszíneiben az emberiségnek nem őse, csupán modellja. Hiszen a fajta reprodukcióját csak felébredése után, a dráma utolsó pillanatában vállalja. Az álomsorozat nem volt egyéb, mint betájolódás az egyik lehetséges irányba, a még friss Teremtés végtelen lehetőségei között. (Hogy azután majd ez legyen az egyetlen lehetséges irány.)

Az a bizonyos „ember küzdj, és bízva bízzál!” volt a Teremtés utolsó szava. És egyúttal a betájolt pályájára álló Ember start-szava.

Ennek a mondatnak van valami bizonytalansági gőzköre. (Ezt mindenki érzi, ezért vitatják annyit, holott épp ezért telitalálat ez a mondat.) Ugyanis ez a mondat csakugyan nem következik egyértelműen az előzményekből. Csak lóg rajtuk, mint egy action gratuite.

Mondhatnánk: csak az imádság tartja ezt a mondatot.

Minden értelemben: csak az imádság tartja…

De ez az oly sokat vitatott, lecsepült, nesze-semmi zárómondat tökéletesen kifejezi, hogy mennyire csak egy paraszthajszálon múlott az emberiség belépése a magukat prokreáló fajok közé.

„Ember küzdj és bízva bízzál!” – igen, szinte megfoghatatlanná zsugorodott itt az emberiség létének a garanciája. Olyannyira megfoghatatlanná, mint a valóságban. Hiszen csak számítógépekkel lehet ennek utánaszámolni. Mikor? „Egyszer tán” – mint François Jacob mondja.