Ellenpontok

Pálmakunyhóban aludt el Ádám. Álmának végén, az ébredés előtti percekben visszatért egy kunyhó képe – az eszkimóházaspár jégkunyhójáé. Ugyanaz a motívum Dél és az Észak ellentétes fényeibe állítva… Több mint dramaturgiai – már zenei kompozíció ez.

Az ébredéssel azután teljes a fordulat: megint a pálmás vidék, a lugas. S a jégvilág halotti fényű vérgolyó-Napja helyébe visszatér – amint Madách ezt most az instrukcióban hangsúlyozza – „a ragyogó Nap”.

A motívumoknak ez a végletes színük – értelmük – váltása a legmerészebb (és legátgondoltabb) drámai effektusok közé tartozik. Az eszkimó szín vigasztalanságára ez a trópusi, ez a majdnem édeni táj! S amelyben ráadásul minden milyen vigasztalóan visszacsinálhatónak látszik! A történelem – a rettentő végtől – egy pillanat alatt visszagurult a Paradicsom küszöbéhez. S lám a Homo Ultimus, a vánszorgó aggastyán megint sugárzó fiatalemberként lép ki a napfényre…

Hiába, mégis van valami, amit irreverzibilis károsodás ért az álomképek alatt. Ezt mondja el itt Ádám, a 15. szín legelső három sorában. A Tragédia egyik legszebb lírai vallomása ez; és csodálatraméltóan tömör intonálás egy utolsó felvonáshoz:

 

Rettentő képek, oh, hová levétek? Körültem minden úgy él, úgy mosolyg, Mint elhagyám, míg szívem megtörött.

 

A „ragyogó Napnak” ez lett az ellenpontja: a megtört szív.

S az eszmélésnek és az emlékezésnek ebben a dús lírájában már csírázik és növekszik az akció, a legnagyobb ebben a tragédiában.

Ádám öngyilkossága.

Ettől kezdve minden szó e felé lejt.