Végső lázadás: a szexus ellen

A történelmi színek legutolsójában történik valami rendkívüli: Ádám megundorodik a nőtől, visszariad a szerelmi aktustól. Az az Ádám, akinek minden eddigi történelmi kalandja egyúttal szerelmi kaland is volt. Egyiptomban elveszi a rabszolga feleségét, Athénben a házasélete maga a tiszta harmónia, Rómában a kielégíthetetlenség dühös szomjúságával csikarnak egymástól szerelmet Júliájával. Bizáncban csak egy kolostorfal tudja elzárni vágyai elől Izórát. Prágában Kepler elkínzottan is szereti a hűtlen feleségét. Párizsban pontosan azt a nőt üldözi szerelmével Danton – hiába! – aki más alakban őt üldözi szerelmével – szintén hiába. (De Párizs: lidércálom s itt a szerelem is az álomlogika szabályai szerint alakul.) Londonban Ádám öregedő szívvel szerelmes lesz egy kislányba. A Falanszterben kiszabadít egy nőt a munkatáborból… Az űr-kalandból visszaöleli őt magához a Föld Szelleme, mint keresztről levett Fiát az Anya. És az utolsó színben – igaz, hogy az eszkimó felesége kezdeményezné a szerelmet – ugyanegy mozdulattal tépi ki magát Ádám a nő karjaiból, és tépi ki magát a történelemből, amelyet álmodik.

Ádám, akinek ágyékából fakad az emberi faj, nőgyűlölettel a szívében ébred fel az álmából.

Ez volt a közvetlen drámai előzménye, indítéka annak, hogy Ádám nem akar utódot, hogy nem akarja az emberiséget.