Éva átlép a tömegsíronA tömegsírban ott hevert a kor, a dicső XIX. század. Nem, nem holmi kataklizma történt, mint amikor vesztett vagy nyert játék után valaki lesepri az asztalról a figurákat. Egyenként szálltak le meghalni mindenféle rendnek a képviselői, elfogadva a halált, mint amikor az elítélt megnyugszik az ítéletben. Az utolsó szó jogával mindenki élhetett. A Gyáros és a Munkás, a Kéjhölgy és a Katona és a többi. Mondhatni: maguktól szálltak a sírba. A század most üres, akár a Teremtés előtt, és a tömegsírra ki lehet tenni a táblát: megtelt. A sír fölött egy fehér lobbanás. Az életnek romolhatatlan princípiuma átszökik fölötte. Mi lesz vele? Hová megy? Mi lenne? Visszaszáll teremtőjéhez a még ki tudja, hány ezernyi emberiségnek a magjával, tervével, képletével… Mint egy ágens, akinek az volt a feladata, hogy mentse a kód-ot. A Ribonukleinsavnak meg se kottyant ez a pármillió éves strapa, a legvégén a rázós világtörténeti kalanddal. (A „strapa” itt nem henye szó – az estrapade nevű középkori kínzóeszközre utal, amelyre csigákon felhúzták a gúzsba kötött delikvenst, s aztán a magasból leejtették, mint egy labdát, ahogy esett, úgy puffant, s aztán megint, csak egy kicsit még magasabbról, aztán megint – ez volt a strapa.) Biológiai lényegében semmi baja az emberiségnek, az élan vital még úgy röpítené, mint nyílvesszőt a felajzott, jó húrú íj. Annak a fehér lobbanásnak is micsoda lendülete volt! S a Szellemnek micsoda sugárkörét szórja még mindig maga köré! Halld az első Asszony szavát, Éváét:
(És most kezdődik majd el Ádám álmában Madách álma: űrutazásról, az értelmiség borsón térdepeltetéséről, a természeti környezet lerobbanásáról… Az élan vital vonalát hogy követi ez a madáchi élan spirituel!) |