Föltámadunk

A londoni szín végén mindenki megy meghalni. A Katona, a Gyáros, a Nyegle, a Virágáruslány. Éva pedig megdicsőül. A következő színben már megint ott nyüzsög egy túl népesnek látszó emberiség. Mindenki gürcöl, sürög-forog, aki csak él. Aki csak élt.

„Hatalmas országok vannak manapság, melyeknek egész népe halott. Többszáz millió hulla. Dolgoznak, építenek, terveznek, kitalálnak, szörnyűségesen sokat tesznek-vesznek. És boldogok, elégedettek. De halottak, szegénykék. Mikroszkopikusan parányi kisebbség a kivétel: ezek azt csinálnak, amit csinálni akarnak, s abban hisznek, amiben hinni akarnak. A többi: akár azok a jobblétre szenderült bennszülöttek az Antillákon: a varázslók föl-föltámasztják, s kihajtják őket dolgozni…” (Dino Buzzati: Orvosnál. Telegdi Polgár I. ford.)

Hogy milyen, amikor a varázslók föltámasztják a halottakat (például Michelangelót és Plátót és Luthert és Cassiust), s aztán kihajtják őket dolgozni: megtekinthető minden Falanszterben.