Mérkőzés Istennel

„Erősebb lett az ember, mint az Isten.”

Ez a magja a piramisépítő ambícióknak. Ez az igazi motorja…

S az ős- és ókortörténeti illusztráción túl ezért mondhatjuk drámainak – drámai telitalálatnak! – a piramisépítés jelenetét. Itt bukkan ki alóla az Atya-Fiú konfliktus.

Ádám álma – e ponton mily világos – az álomlogika legklasszikusabb szabályai szerint indul.

Rekapituláljuk csak, mi is történt eddig.

Ádámot az Úr angyala kiűzte a Paradicsomból. Ádám épített magának egy kalyibát, oda bement és elaludt.

Ezek után mit álmodhatott Ádám a kalyibában?

Egyiptomi fáraónak álmodta magát. De ami itt a lényeg: Isten riválisának.

A Paradicsomból kiűzött Ádám álma milyen meghatóan nagyravágyó – egy sértett kamasz álma –: felérni az Öregistent, sőt, meghaladni őt. A legnagyobb megaláztatásra jön az egyiptomi szín: álom a nagyságról, egy isteni elégtételről. Az Isten e világot teremtette, Ádám piramist épít. És a teremtett világ csodálni fogja a piramis művészetét. Ez a revans. Így felel Ádám arra a sértésre, amely a Paradicsomban érte őt, amikor kidobták onnét.

A piramisépítés csakugyan az ősi kultúrák egyik legáltalánosabb, legkonokabb istenkísértő vállalkozása.

Az „égbetörő” épület és az „égrekiáltó” bűn nem áll távol egymástól. Nem régen, egy Velencéről írott cikkében, emlékeztetett Illés Endre a bábeli torony mítoszára. (Népszabadság, 1971. augusztus 15.) Aláhúzza ő is a toronyépítő szándékokban a reváns indulatát.

A Toronynak az ég tojáshéját kellett volna áttörnie, a nyugtalan emberi világra boruló kék tojáshéjat, de a kőművesek csak a négyszáznyolcvanadik emeletig jutottak fel. „Bosszút állunk őseinkért! – fogadkoztak Noé lázadó dédunokái. – Megtámadjuk istent, aki vízbe fojtotta apáinkat.” És már a négyszáznyolcvanadik emeletről megkezdték az ostromot: nyilakat lődöztek a magasba, elfeketítve az arany ragyogást. Isten angyalai azonban elkapkodták a nyilakat – így írják a krónikások, köztük terragonói Orosius is –, s hegyüket tyúkvérrel bekenve, sorra visszahajigálták őket a toronyra. „Megsebesítettük az istent!” – kiáltozták ujjongva az építők.

Azt persze soha nem lehet tudni, hogy a szegény istenkísértők Isten haragját vagy kegyelmét akarják-e kiprovokálni. Lásd József Attila utolsó verseit. Például: „Bukj föl az árból Istenem, szükségem van a haragodra…”

A Történelem árjából, a tizenegy történeti szín során egyszer sem bukkan elő az Isten. A bűnbeesés után mintha megszűnt volna. Rejtőzködő Isten lett belőle. Deus otiosus. Akiről Madáchnak egy kortársa – akivel különben sokkal inkább helyénvaló volna őt párhuzamba állítani, mintsem Goethével – igen, Nietzsche, oly rögeszmés megszállottsággal, s oly háborgó szívvel beszélt.

A piramisépítés: kihívás.

A szónak nemcsak abban az értelmében, hogy ám versenyezzünk, mérkőzzünk meg, Úristen, ki a nagyobb… Hanem a szónak szó szerinti értelmében is: gyere, bújj elő!

Hogy is mondja József Attila? „Kiálts reám, hogy nem szabad, csapj a kezemre mennyköveddel”.

Ne felejtsük el, az egyiptomi szín első sorában Madách figyelmeztet arra is: a Fáraó fiatal.

Ambíciója, rajongása és vigasztalhatatlan szomorúsága – egy árva kamaszfiúé, akinek talán megvan az apja (hol? Amerikában? vagy fönt a felhők közt?) csak épp, ne adj isten, nem ád magáról életjelet…