Első és második ősbűn

Az Ember Tragédiájában az ősbűn után nem történik több bűn a történelemben. Igazságtalanság igen, de a bűn-bűntudat-bűnhődés árnyéka nélkül.

A fáraó, amint felismeri elnyomó rendszerének embertelenségét: megszünteti. (Olyanfajta fáraó ez, mint IV. Amenofisz volt.) Hogy az athéni demagógok Miltiadesre vadásznak? Ez a mesterségük. Rómában, akik dőzsölnek: szomorú áldozatai a korszaknak, s mihelyt van megváltódásra módjuk, megváltódnak. A pátriárka Bizáncban csak kívülről nézve szörnyeteg – szubjektíve bizonyára szentnek érzi magát. Rudolf császárra ugyanez mondható: ő Bizánc degenerált utóda. Még „jó” is ahhoz, akit „muszájból”, államrezónból esetleg ki kell majd nyírnia, Keplerhez. A francia forradalomban ki is lehetne a „bűnös”? Talán Éva, aki egyszerre trikotőz és márkinő, gyilkos és áldozat? – ugyan! hisz magától értetődő mechanizmussal fut le sorsa ezen és azon a pályán is. Vagy Danton? – de neki sincs oka bűntudatra, sem amikor gyilkoltat, sem amikor őt ölik meg. Londonban a gyilkos munkás kivégzésének a látványa pontosan arra szolgáló illusztráció, hogy még a gyilkos sem bűnös. A XX. században, a három utolsó történeti színben már fel sem merül – még ennyire sem, formálisan sem – a bűn-bűnhődés kategória. Hogy Platón álmodozott és ezért aztán borsón fog térdepelni – az állampolgári nevelés, a munkára fegyelmezés szimpla köznapi rutinja. Végül, hogy az eszkimók agyonverik egymást? – a létfenntartás megengedett, szankcionált formája.

A tiltott gyümölcs jelenete után semmilyen történelmi cselekedet körül nincs meg többé a tilalmasság aurája, ezért mondhatni: az Ádám látta történelemben nincs „bűn”. Egy bűntudat nélküli Ádám szeme előtt egy bűntudat nélküli emberiség futja le a maga nemegyszer véres történelmi meccseit.

 

*

 

Mégis: egyszer azért történik valami, ami – mint metafizikai méretű engedetlenség – felér a tudás fája gyümölcsének megízlelésével. Valami, amit nem csupán a kor társadalmi előítéletei tiltanak, hanem éppoly emberi szférán túli hangok is, mint amilyenek szóltak a Paradicsomban. Valami, ami megint kitörési kísérlet, istenkísértés…

Igen, az Űr-kaland.

Az, amikor Ádám elhagyja a Föld körét, s megdermed.

A Paradicsomban az Angyal lépett közbe – itt a Föld Szelleme.

Különben is! Ez az a pillanat, végig a történelmi színek során, amelyben Lucifer a legkitörőbb örömmel jubilál: „Győzött hát a vén hazugság” – mondja, Madách instrukciója szerint: „kacagva”.

Lucifer itt lett megint az Isten ellenlábasa. Mint egykor a teremtésben. Ezen az újfent kozmikus szinten.

 

*

 

S erre a második ősbűnre egy második ősbüntetés következik. A Paradicsomból kiűzetve kopár vidékre került az ember. Az űr-kaland után pedig egy még kopárabb vidék várja: az eszkimó szín.