Elidegenedés

A Paradicsomból kiűzetve is még minden milyen otthonos volt. „Ez az enyém” – mondta Ádám a kalyibára, s Éva meg az újra fellelt Édent merhette lugasukban emlegetni.

A történelem során Ádám egyre idegenebb lesz ott, ahol megjelenik.

Egyiptomban még övé az ország, Athénben elmarhatatlanul athéni hazafi, Rómában annyira otthon van, hogy bármit megengedhet magának, büntetlenül.

Bizáncban viszont már csak átutazó, akinek az orra előtt a bizánciak becsukják a kaput. Prágában gyanús beházasodott. (Párizs: szorongásos álomvariáció Prágára.) Londonban turista.

A Falanszterben tanulmányút ürügyén befurakodott idegen, ellenség. Az Űrben vadidegen, sőt „szentségtörő”. Az eszkimó színben – ha lehet – még vadidegenebb: Istennek nézik, ő lett az Isten… Ez a legelviselhetetlenebb idegenség.

A Sziszifusz Mítoszában Camus ír arról, hogy mi az „otthonosság” feltétele, s mi az „idegenségé”. Úgy érzem, ez pontosan idevág.

„Egy olyan világ, amely megmagyarázható, ha mégoly rossz érvekkel is: otthonos világ. Ámde ezzel szemben egy olyan világban, amely hirtelen megfosztatott fénytől és illúziótól, az ember idegennek érzi magát.”